Trianon 100. György Attila szemével

György Attila

Van úgy, hogy elalszom délután. Olyankor Erdéllyel álmodom. A szép magyar, román, szász, örmény, cigány, zsidó Erdéllyel. Mielőtt a regáti románok, a sors különleges humorérzékéből fogva, rá nem tették kezüket.

Azóta sem tudják, mit kezdjenek vele, olyan mint a forró puliszka, egyik kezükből teszik át a másikba, rápaskolnak, néha beleharapnak, megégeti a szájuk, de azért falnak belőle. Mert éhesek, ezek mindig éhesek, így nőttek fel az Ohridi-tó mellett, Macedóniában.

Semmi baj ezzel. Minden baj van ezzel. Hogy egy teljesen balesetszerű háború után a teljes balhét elvitte Magyarország: na, ez volt a..., hadd ne mondjam ki, mi volt az. Trianonban, pont száz éve, úgy szétkapták Magyarországot az utódállamok, mint az egér a „buletint”. Még Ausztria, amelynek soha nem bocsátok meg, aki belesodort a háborúba, mert mi már csak ilyenek vagyunk, a főbűnös is kapott területet tőlünk. Az Őrvidéket.

Három és félmillió magyar került idegen uralom alá. Odavesztek a hegyek, a só- arany- és ezüstbányák, az Olt és a Maros, egyáltalán minden.

Maradt a harangszó. És marad, mert lenyeltük ezt is, volt kéz, amit erősen fogtak, nem tehetett mást, és aláírta ezt a gyalázatot. Otthon csak kongtak a harangok, száz év óta felfoghatatlan, mi történt.

Apponyi gróf úr, az apostoli Magyarország védőügyvédje, nagy szakállával, könnyeivel küszködve, az utolsó szó jogán ennyit mondott:
“Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták...”

Ite missa est. Nézzünk szét. Van Fiumében újra kikötőnk? Van. Lesz még Erdély újra a kelet-közép-európai Svájc? Lesz. Nem ma kezdtük. Ezerszáz év, alsó hangon. És ha száz éves Trianon, egy kicsi, gyengécske kerti palotában aláírt egyezmény... Hát egyszer ez is vicc lesz. Százötven év alatt sem lettünk törökök.

Hiszek... A többit tudjuk.

Borítókép: illusztráció