Az első benyomások a nagyváradi sürgősségiről

Pikó Stefánia

Mint tudjuk, a Nagyváradi Megyei Kórház sürgősségi osztálya felújítás alatt áll, így az ellátást ideiglenesen a kórház elé, egy konténerekből összeállított építménybe költöztették. Annak, aki még nem járt sürgősségin, bizony erősen megrázó élményben lesz része (főleg, ha gyenge idegzetű), ráadásul a járvány miatt kénytelen mindezzel egyedül megbirkózni, hozzátartozókat ugyanis nem engednek be, kizárólag csak a betegeket. Belépéskor előfordulhat, hogy meg kell kerülnünk egy hordágyon fekvő, körülbelül harminckilós beteget, majd ki kell töltenünk egy kérdőívet, melyben arról kérdeznek, jártunk-e olyan zónában, ahol koronavírussal fertőzöttek vannak, produkálunk-e bármilyen tünetet a felsoroltak közül és a többi, és a többi. A kitöltés kapcsán ajánlatos inkább nem kérdezősködni, mert ennek nem örülnek. Kapunk egy papírt, mellé egy intést, hogy balra menjünk tovább. Azt, hogy pontosan hová, meddig, kihez tovább, és hogy ott mit csináljunk, szintén jobb, ha nem kérdezzük meg. Ne szédelegjünk túl sokáig a váró előtt, mert előfordulhat, hogy a folyosón fellök minket egy, az ölében egy elvágott lábú kisfiúval rohanó férfi. Ha magyar szót hallunk, fölösleges túlzottan örülni, hiszen még kellemetlenebb, ha az anyanyelvünkön beszél velünk ellenszenvesen valaki. Elmondjuk, mi a baj, ők felírják, majd azt mondják, hogy üljünk itt le. Ha nincs hely, és álldogálunk a feltételezetten törött lábujjunkkal, az sem fog senkit zavarni. A konténer egész belső tere nyitott, csupán egy-két elkülönített sarok van. A váró mellett folyamatosan jönnek-mennek az asszisztensek, az orvosok, túlnyomórészt pedig tökéletes pókerarccal néznek végig a vérző fejű, karú várakozókon, a kétségbeesett arcokon. Az imént említett magyar hölgy gratulál a férfinak, aki elmeséli neki, hogy rosszul lett, mert előbb a napon ült, majd a légkondi alatt.

Jó tanács: hogyha megkérdezik, mikor kaptunk utoljára tetanuszoltást, és nem tudjuk a választ, legyünk nagyon szemfülesek, ugyanis bármelyik pillanatban megjelenhet a lesből támadó asszisztens az oltással, amelyet kérdezés nélkül, egy tőmondat után már be is szúr, majd eltűnik. A váróban lesz, aki majd elmondja, hogy már 4-5 órája van bent, és lesz olyan is, akit negyed óra után visznek tovább. Lesz olyan vérző, bekötött fejű férfi, aki hangosan fog telefonálni, hogy minden arra járó alkalmazott hallja, hogyan alázza, szidja az egészségügyet és az ott dolgozókat. Mindemellett persze szökevények is lesznek, akik időről időre elsétálgatnak majd a váróból, a mentősök pedig a kórház környékén fogják őket kergetni. Amikor hazamegyünk, előfordulhat, hogy egy részeg, véres tarkójú férfival kell megverekednünk a taxiért, akit a kórház alkalmazottai épp az ellenkező irányban keresnek, és aki nemrég gondosan elrendezgetve helyezte el a fejéről a kötéseket a váró egyik székén, egy rémült lány mellé.

Míg a röntgenezéshez állunk sorban, fültanúi lehetünk egy igazán komikus orvos-páciens dialógusnak, melyben a beteg azért háborog, mert kiderül, hogy semmi baja, csak haza kell mennie pihenni. Közben a másik irányból egy mély hangon mormogó öregasszonyt tolnak négyen a kijárat felé, az egyik orvos pedig figyelmezteti, hogy meg ne harapja őt újra. Ha más nem, egy kis idő a sürgősségin biztosan emlékezteti az embert arra, hogy végül is milyen szerencsés, ugyanis számtalan tragikus sorsú figura fordul ott meg. Talán még arra is rájön, hogy az asszisztensek és orvosok tekintete nem azért olyan szenvtelen, mert nem hatja meg őket a betegek, sebesültek látványa, hiszen éppen azért vannak ott, éppen azért választották ezt a hivatást, mert nagyon is meghatja őket, mert segíteni akarnak, és mert van erejük hozzá. Látva azt, hogy a páciensek között sok az orvosokkal vitatkozó, folyton elszökő, agresszív vagy tiszteletlen, teljesen érthető, hogy a nap végére már nekik sincs kedvük a fizikai állapot mellett az emberek lelkiállapotával is foglalkozni, viszont erre is lehetne megoldást találni. Esetleg ha volnának olyan alkalmazottak, akik a várakozási időben foglalkoznak a betegekkel, akiknek a feladata nem a gyógyítás, hanem az informálás.