Váradi mozzanatok – tanulságokkal

Pikó Stefánia

Az egyik ilyen estén, amikor a Körös-parton sétálgattunk a kutyánkkal a Garasos híd mellett, egy csapat hőbörgő kamaszra lettünk figyelmesek. Egy nagy asztalt ültek körbe, ott hangoskodtak, ami csöppet sem szokatlan, viszont a móka ebben nem merült ki, gyújtogatni kezdtek. Az asztalon égettek valamit, és ahogy a lángok egyre feljebb kapaszkodtak, úgy lettek ők is egyre hangosabbak, míg az egyikük fel nem állt az asztalra, és orángutánt megszégyenítő hurrogás közepette addig taposta a tüzet, míg az ki nem aludt. Volt még egy nagy család a közelükben, a gyepen üldögéltek egy nagy körben, és nassolnivalót adtak körbe – a tűzre ők is felfigyeltek. A „kölykök” most rágyújtottak egy-egy cigarettára, és gyorsan szétszéledtek. A család két tagjával együtt mi is elindultunk az asztal felé, de nem tudtuk megállapítani, hogy mit gyújtottak fel, viszont azt igen, hogy elképesztő felfordulást hagytak maguk után. A szétszórt szemét volt a legkisebb gond. Miközben a nyomokat fényképeztem, a part túlsó oldaláról áthallatszott, ahogy a kamasz csapat egyik tagja azt kiáltja: „Bă, face poze!”. Aztán összeszedték kerékpárjaikat, és gyorsan odébbálltak. Mindeközben, szintén a part másik oldalán, az egyik kisutcában enyhén szólva nagy robajjal zajlott a munka: fát aprítottak egy ház előtt a járdán, megjegyzem, jóval este tíz óra után.

Apropó, kerékpár. Biciklizni indultunk egy másik estén. A Biharpüspöki irányába vezető körforgalom közelében, a bicikliúton „őrült” tempóban tekert velünk szemben egy nagyon kicsi fiú, egy nagyon kicsi biciklin, három-négy éves lehetett. A szüleit egy darabig nem is láttuk, aztán az egyik tömbház előtt álló kisebb tömegből keveredtek ki. Gyalog haladtunk tovább, majd meg is álltunk, hogy lássuk, elkapják-e a gyereket. A nagyapa először csak fütyölve slattyogott utána, aztán jelent meg az anyuka is, a gyerek pedig egyre távolabb keveredett a sötétben, a forgalmas út szélén már alig lehetett látni, az anyuka már torkaszakadtából üvöltve szaladt utána, mindenki őket figyelte. Már láttam magam előtt a tragédiát. Visszafordultunk mi is, hogy segítsünk, ha kell, de szerencsére nem volt szükség ránk is. Nyakon csípték a gyereket, rángatták is vissza a tömbházak felé. A kisfiú már keservesen sírva ballagott az anyja mellett, mert hát jobb nevelési módszer híján alaposan megcsapkodták.

Rájöttem, hogy a szükségállapot idején sokkal szívesebben sétálgattam a városban, ugyanis most, hogy ilyen sokan vagyunk az utcán, minden alkalommal szemtanúja vagyok legalább egy olyan kis jelentéktelennek tűnő közjátéknak, mozzanatnak, amely észrevétlenül táplálja a bennem rejlő emberkerülőt, a mizantrópot. Kicsit mintha ez az egész város is olyan lenne, mint a most felújított görögkatolikus püspöki palota. Első pillantásra nagyon szép, de a felszín alatt azért bőven van még min dolgozni. Kezdhetnénk mondjuk azzal, hogy a hetvennyolcadik turistacsalogató komplexum megépítése helyett foglalkozzunk kicsit többet az otthoni nevelés átgondolásával, az iskolai oktatás minőségével. Arról nem beszélve, hogy a szülőknek is mennyi tanulnivalójuk van még saját magukról, saját személyiségük fejlesztéséről, az önmérsékletről. Talán, nem is csak Nagyváradon.

Borítókép: Nagyvárad esti pompában