A színház felkészítette a magyarságot a rendszerváltásra

Pap István

A magyarra Az ideológiai éberségről. Fejezetek a nagyváradi (magyar) kulturális intézmények cenzúrájának történetéből: sajtó, filharmónia, színház címmel fordítható kötetről Nagy Mihály Zoltán történész beszélgetett a szerzővel. A könyv Plainer Zsuzsa nagyváradi kulturantropológus doktori disszertációjának bővített változata, mely 2019-ben jelent meg Kisebbségkutató Intézet gondozásában. A szerző elmondta, hogy több mint 15 évvel ezelőtt kezdte kutatni a 60–80-as évek cenzúráját, és bár sok helyen keresett dokumentumokat, kevés, a cenzúrára vonatkozó levéltári anyagot talált. Amikor elkezdte a kutatást, a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) iratai még nem voltak kutathatók, ezért ott még nem járt. „Oda még el kell menni! Amíg az a levéltár valamilyen módon nincs szemrevételezve, addig ez a munka nincs készen” – fogalmazott. Mint mondta, a kutatás fontos részét képezték az egykori intézményvezetőkkel folytatott beszélgetések, továbbá személyes tapasztalataira, emlékeire is hagyatkozott, és a színház vonatkozásában a nézői emlékezetet is kutatói eszközként használta.

Közös tudás

„A váradi közönségnek pontos emlékei voltak” – mondta ennek kapcsán Plainer Zsuzsa. Voltak olyanok, akik csak kikapcsolódni, másokkal találkozni jártak a színházba, de persze olyanok is, akik nem értették, hogyan juthatott át a cenzúrán egy-egy darab. Ebben a vonatkozásban a nagyváradi állami színházban bemutatott három magyar nyelvű előadás – az Ősvigasztalás, a Fatornyok és a Vidám sirató – bemutatásának történetét elemzi a szerző. Abban a korszakban a kulturális intézmények nemcsak ideológiailag, de anyagilag is nagyon rossz helyzetben voltak, ezért a magyar közösség tagjai tudatosan vásároltak meg minden magyar könyvet, vettek koncertbérletet, színházjegyet (a magyartanárok fontos szereplői voltak ennek a jelenségnek), sokan fizettek elő a magyar folyóiratokra, mert tudták, hogy ha nem áldoznak erre anyagilag, akkor a magyar intézmények megszűnnek. A nyolcvanas évekre szinte teljesen beszűkültek azok a terek és lehetőségek, ahova a magyar közösség eljárhatott, és mintegy megélhette nemzeti önazonosságát, gyakorlatilag a színház maradt az egyetlen ilyen hely. Így aztán a színház közvetítette a magyar közösség számára azt, hogy mit kell gondolni magyarságról, emigrációról, nemzeti helytállásról. Kialakult egy közös tudásháttér, a színház szimbolikus közösségélményt nyújtott, amit 1990-től kezdve megpróbáltak politikai programokká formálni. Plainer Zsuzsa megállapításai szerint ezzel magyarázható az, hogy a magyarság 1989 végén gyakorlatilag készen állt arra, hogy megszervezze önmagát, ezért is tudott pillanatok alatt megszerveződni az RMDSZ, melyben kezdetben nagyon sok volt a színházi vagy a színházhoz kötődő ember.

Felmerül a kérdés, hogy a kommunista cenzúra hogyan engedhette ennek a nemzetiségi közösségi élménynek a kialakulását, illetve, hogy egyáltalán mit látott meg ebből a folyamatból. Plainer Zsuzsa elmondta, hogy a cenzúra végrehajtó intézmény volt, mely a vonatkozó direktíváknak igyekezett érvényt szerezni, csakhogy a direktívák nyelve metaforikus, szimbolikus nyelv volt – „harcos humanizmus”, „ideológiai éberség”, „népek közötti megértés”, „elnyomó hatalmak kritikája” stb. –, melynek a jelentéstartalmait a cenzorok kellett, hogy megállapítsák konkrét helyzetekben, egy-egy előadás engedélyezésekor. Nagyon sok múlt a cenzorok személyiségén, akik sokfélék voltak, így Nagyváradon is voltak olyanok, akik ártani akartak, és olyanok is, akik szemet hunytak bizonyos dolgok fölött, de olyanok is, akik kifejezetten segíteni akartak azáltal, hogy az aktuális ideológiai kurzusnak megfelelő értelmezést adtak olyan daraboknak is, amelyek nyilvánvalóan másról szóltak, csak azért, hogy azok az előadások színpadra kerülhessenek. A színházat nemcsak a cenzorok, hanem a szekuritáté is figyelte, sőt, nemcsak az intézmény munkatársait, hanem a közönséget is. Felfigyeltek arra, ha egy előadást sokszor játszottak és nagy sikert aratott, tisztában voltak egy-egy előadás üzenetével. Egyfajta húzd meg, ereszd meg játék volt ez hatalom és színház, hatalom és közönség között mindaddig, míg végül megbukott a törékenynek bizonyuló diktatórikus rendszer.

A mintegy egy órás beszélgetés után a szerző dedikálta kötetét.

Fotók: A szerző felvételei