Tündérmese a Szigligeti színpadán

Pikó Stefánia

Bár a történet középpontjában elsősorban a címszereplők, Csongor és Tünde alakja áll, nem szokatlan módon az Ilma/Böske és Balga páros – melyet Gajai Ágnes és Sebestyén Hunor játszott – jobban belopta magát a nézők szívébe. Előresietve az időben, ezt bizonyítja az is, hogy utóbbiak nagyobb tapsot kaptak. Mindez természetesen annak is betudható, hogy Balga és Ilma karaktere eleve közelebb áll a valósághoz, a tökéletlenhez, a valódihoz. A komikum, a paraszti nyersesség végül az ő esetükben is megható, gyöngéd, szerelmes ölelésben oldódott fel, ami bátran megállta volna a helyét zárójelenetként is – meg is lettek tapsolva.

Mirigy alakját, ahogyan arra számítani lehetett, Tóth Tünde alakította. A darab legszebb szövegét, az Éj monológot pedig Fábián Enikő kapta. Mondhatnánk, hogy ez volt az előadás csúcspontja, amire nem lehetett nem odafigyelni. Ledérből egész hölgykoszorú lett: Tasnádi-Sáhy Noémi, Pitz Melinda, Fodor Réka, Tóth Zsófia. Selyemruhákban kacérkodtak, később pedig az 1920-as évek, flappers néven ismert fiatal nőit idézve, tündérekként tértek vissza tollas kalapokban, a nemtőkirály kíséretében, akit Hunyadi István alakított. A flapperek és tündérek közötti párhuzam egyébként biztosan jó néhány felhúzott szemöldököt eredményezett.

Nemcsak a színészeknek, hanem a rendezőnek sem volt könnyű dolga Vörösmarty szövegvilágával, de ahogyan utóbbi azt a nyílt próba alkalmával is kihangsúlyozta, segítségére volt Kocsis Francisko egészen friss fordítása. A műsorfüzetben Bozsódi-Nagy Orsolya és Anca Bradu beszélgetésében olvasható, hogy bár egy efféle szöveg nagy kihívást jelent, a rendezőnek nem ez volt az első találkozása olyan drámával, „amelyben a költői nyelvezet, a sorok poézise és a mese világához tartozó metaforák festik meg a valóság és a fantasztikum világában zajló utazást”. Hozzátette, érzi a felelősséget, „hiszen a magyar kultúra egyik referenciaszövegéről van szó”.

Mindenképp említést kell tenni a díszletről: a történet fő szimbóluma, az almafa helyén világítótorony állt, melynek mögöttes tartalmai jól beilleszkedtek az almafa, a világokat összekötő fa sűrű jelentésrétegeibe, viszont az erdős-mezős tájjal ellentétben akarva akaratlanul is a tengert idézte, ami annyira nem vall a magyar mese- vagy tündérvilágra. A hinta, a gyermeki ártatlanság előidézője, az idő múlásának, a fent és lentnek, a lélegzésnek, tehát a létezésnek és sok egyébnek jelképe; a mennyezetre szerelt két hinta kiváló látványelem volt, illetve arra is jó volt, hogy izgalomban tartsa a közönséget, hiszen a szereplők gyakran ugráltak le-fel róluk. Györfi Csaba koreográfus ismét bizonyított, Csongor és Tünde mozgásművészettel egybekötött párbeszédei szavak nélkül is tükrözték volna a lényeget. És ha már tánc, az ördögfiókákat (Trabalka Cecília, Tőtős Ádám, Szotyori József) is meg kell említeni, akik Balgáékhoz hasonlóan, kiemelkedő színfoltjai voltak a darabnak.

Örömteli volt ismét egy klasszikust és egyben egy bemutatót látni a Szigligeti színpadán, és bár fontos a feltörekvő fiatalok támogatása, valamint ezúttal a szereplőgárda is viszonylag vegyes volt, jó lenne talán kicsit gyakrabban, illetve többet látni a társulat tapasztaltabb művészeit is, akik már nem egyszer bizonyították, hogy megbirkóznak egy-egy főszereppel.