Öt zenekar énekese a Sztárban sztár leszek nagyváradi versenyzője, Jósa Tamás

Pikó Stefánia

– Bár hozzá vagy szokva a fellépésekhez, a koncertezéstől eléggé eltér a kereskedelmi tévében való szereplés…

– A kettő nagyon furcsa ellentétben van egymással. Míg egy koncert alatt rengeteg plusz dologra kell odafigyelni, a tévében minden extrával valaki más foglalkozik, neked tényleg csak arra a két percre kell figyelned, míg felmész a színpadra. Ennek ellenére utóbbira sokkal többet kell készülnöm, órákat, napokat próbálunk át, illetve erre a néhány percre elmegy az egész nap, hiszen mi már reggel 8-9-kor itt vagyunk, és a műsor tart körülbelül este tizenegyig. Egy koncertezés ennél sokkal kompaktabb, a színpadi hangzás összeállítása megvan 1-2 óra alatt.

– Milyen visszajelzéseket kaptál, főleg, amikor először megjelentél a tévében?

– Többnyire tetszett az embereknek, eleve Bon Jovival jelentem meg, utána volt a Deff Leppard, utána jöttek csak a viccesebb dolgok, amikre lehetett aztán vegyesebb kommentekre számítani. De vicces, hogy nem is ekkor, hanem már az elején írtak azok, akik felháborodtak, hogy mit keresek én itt. Voltak olyanok, akiket eddig nem is láttam a koncertjeinken, annyira nem is aktívak a zenei életben, és mondták, hogy ez nem az én közegem, hogy elveszítem a hitelességem. Lett is ebből néhány parázs vita, hiszen ismerem nagyjából ezeket az embereket, és nem gondoltam volna, hogy pont a szakmabeliek fognak így belém kötni. Ez egy szórakoztató műsor, helyén kell kezelni. Idejön az ember, elökörködik, hoz magával majd nézőket, akiket aztán majd érdekelni fognak a komolyabb dolgok. Ezt nem szakmai kiteljesedésnek kell tekinteni. Számottevően több a pozitív viszszajelzés, a legtöbb negatív reakció főleg abból a közegből érkezett, amelyik nem a tévén keresztül, hanem már korábbról ismert.

– Korábban úgy nyilatkoztál, hogy nem a győzelemért jelentkeztél. Változott a cél azóta?

– Úgy érzem, hogy a műsorban vannak nálam sokkal erősebbek, ettől függetlenül, persze, mindenki szeretné megnyerni, hogyne. Ha valaki valamiben versenyzik, azt soha nem csak a játék szeretetéért teszi. Mindenkinek ott van a szeme előtt, hogy mi van, ha nyer.

– Melyik eddig a kedvenc produkciód? Melyiket élvezted a legjobban?

– Az operás produkciót élveztem a legjobban, a Plácido Domingót, az volt a legjobb. Amikor arra készültünk, valami új hangot is találtunk a torkomban, és úgy éreztem, hogy ez eleve értékesebb, mint bármelyik popdal. Ez mégiscsak egy amatőr által első szárnypróbálgatásként előadott opera egy televíziós műsorban, gyönyörű díszlettel, fényekkel. Úgy éreztem, hogy ez kiemelkedően jóra sikerült.

– Ez volt az is, amelyik a legnagyobb kihívást jelentette?

– A nőnek öltözés nagyobb kihívást jelentett. Azon nagyon nehezen tettem túl magam, főleg másodjára. Fejben és fizikailag is nehéz volt, de szerintem látszott is rajtam, hogy eléggé kivagyok ettől. Kicsit igazságtalannak éreztem, hogy míg mások egyáltalán nem, én már másodjára öltöztem nőnek. Ezen az ember nehezen teszi túl magát, főleg, hogy maga Csepregi sem sűrűn lépett fel magassarkúban, nekem pedig abban kellett.

– Hogyan lett belőled énekes? Honnan ered a zene iránti szenvedélyed?

– Mindigis szerettem zenét hallgatni, aztán mikor az aktuális MTV-slágerek után rászoktunk a rockra meg a metálra a váradi barátokkal, név szerint Vincze Nagy Andrással – ő a legfontosabb figura itt, vele kezdtünk el zenélgetni –, akkor nagyon sok király zenét mutattunk egymásnak. Az édesapám is rengeteg zenét mutatott. Volt két-három borzalmasan jó évem kamaszkoromban, amikor elárasztottak mindenféle zenével, és akkor új volt minden régi dal, mint egy kimeríthetetlen forrás. Andris zenélt, és mondta, hogy neki milyen jó hangja van, én meg elmentem egy próbára, és arra jutottam, hogy nagyon jól billentyűzik, de szerintem nekem jobb hangom van – ezt házibulikban próbáltam még ki. Az, hogy szeretek zenélni, már itt, Magyarországon alakult ki. Nyilvánosan énekelni csak akkor szeretek, amikor megvan a művészi plusz, a kiteljesedés. 2010 környékén sikerült megtaláljam azt a hangot, azt a hozzáállást, amivel lehet is kezdeni valamit, addig csak hobbi volt. Budapestre kiadványszerkesztést jöttem tanulni annak idején, az, hogy zenész lett belőlem, csak úgy megtörtént.

– Öt zenekarban énekelsz jelenleg, van egy civil munkahelyed és, persze, magánéleted. Jól sejtem, hogy te élvezed ezt a pörgést? Egyébként mindegyik zenekarnak te vagy a frontembere is?

– Igen, van a divideD, a Rockstarts Not Dead, Ghost BP, Iron Maidnem és a Nightquest. Mindben én vagyok a frontember, kivéve a Nightquestben, ahol ezt a feladatot ketten látjuk el Poór Annával. Ami úgy igazán az enyém, és amiben a legrégebb óta éneklek, az a divideD, az Iron Maidnemmel pedig az elmúlt napokban volt az első koncertem. Az Iron Maidnem egy olyan banda, amelyikről poszter volt a falamon gyerekkoromban a Metal Hammerből. A divideD azért abszolút a sajátom, mert ez a közös projektünk Danival (Szabó Dániel, gitár), azokat a dalokat játszszuk, amiket mi írunk, ez a mi zenénk. Egyébként a pörgést imádom, és ha nincs, én ki vagyok készülve. Most is itt vagyunk a tévéstúdióban. Fárasztónak kellene lennie, de nem az, nagyon élvezem, és menedzselni is tudom, inkább azt nem tudom kezelni, ha nem történik semmi.

– Jártatok már Nagyváradon is a divideD zenekarral, és aki volt a koncertjeiteken, biztosan észrevette, hogy átlagon felüli figyelmet fordítotok a látványra. Miért tartjátok ezt fontosnak?

– Azt vettük észre, hogy külföldön ez össze van nőve a hasonló zenével. Nézzük meg az Iron Maident, mekkora látványshow van a koncertjeiken vagy a Kisst, ők voltak az elsők, akik a rockzenét összekötötték az extravagáns látvánnyal. Aztán jöttek a maszkos bandák, mint a Lordi vagy a Slipknot. Rengeteget hozzáad a produkcióhoz, hogy nem civil ruhában megyünk fel a színpadra. Ha pedig összekötöd az egészet a dalokkal, a lemezanyaggal, lesz egy vizuális játszótér. Meg akartuk mutatni, akartunk adni egy pofont azoknak, akik farmerben, pólóban, utcai ruhában mennek fel.

– Gyakran koncerteztek külföldön is, és díjakat is hoztok haza.

– Igen, gyakran járunk külföldön. Voltunk a Wacken Metal Battle-ön (a Wacken Open Air a világ egyik legnagyobb nyári metálzenei fesztiválja – szerk. megj.), ahol harminc nemzetközi metálzenekar közül mi hoztuk haza a második díjat az Archaic együttessel, amiben sajnos már nem vagyok benne, de gyakran dolgozunk még együtt, dalszövegeket írok nekik, és videoklipeket vágok.

– Nem hiányzik Nagyvárad?

– Dehogynem, főleg most, hogy ilyen szép lett. Amikor még ott laktam, a Körös-part egy igen veszélyes és mocskos hely volt, aztán eljöttem, egyre kevesebbet jártam haza, és láttam, hogyan változik a város, most meg már gyönyörűen néz ki, főleg a központ. De ha hazaköltöznék, már nem tudnék mit kezdeni magammal, nekem kell a nagyváros pörgése.

– Hová jártál iskolába, Várad mely helyszíneihez kötnek a legkedvesebb emlékek?

– A kilences iskolába jártam, a Szacsvayba, aztán 9–12-ben a Szent Lászlóba. A múzeumkertet imádtam, a Petőfi parkhoz kötnek kellemes és kellemetlen élmények is, és hát természetesen, édesanyám háza a Nagyvásártéren, ahová mindig hazatérek, mindegy, mióta jöttem el.

– Van váradi szurkoló-, rajongótáborod?

– Van, épp a régi Szent Lacis osztályom, néznek, szavaznak, írnak, Andris is figyel, akit említettem, de ő most már Németországban, de rengeteg más váradi ismerős is ír. Mihályfalvi szurkolótáborom is van, az ottani rokonság közül van, aki az élő adás felvételére is eljött már. Jólesik, hogy annak ellenére, hogy olyan sok éve jöttem el Váradról, ennyien szurkolnak nekem onnan.