A pusztulás szélén Nagyvárad zsidó temetői

Pap István

Egy séta Nagyvárad zsidó temetőiben hűen visszatükrözi a váradi zsidóság viszontagságos sorsát. A sírkertek nagysága, a sírkövek igényes kidolgozása, művészi értéke egy valamikor gazdag, virágzó közösség meglétéről üzen, míg a megdőlt, ledőlt vagy hiányzó sírkövek és a területeket visszahódító természet arra utalnak, hogy nincs már meg az a közösség, melynek tagjai a sírokat gondozzák, az elhunytak emlékét és az ő végső nyughelyüket ápolják. A nagyváradi zsidó hitközség nemcsak a három nagyváradi zsidó temetőt, hanem összesen 81 sírkertet kezel Bihar megyében, sőt a megyehatáron túl is. Ennek oka az, hogy ebben az övezetben már csak Váradon működik hitközség, a többit magával sodorta Auschwitz katasztrófája. Ilyen körülmények között a hitközség rotációs rendszerben igyekszik takarítani a gondjaira bízott szent helyeket. A temetők ugyanis „szent helyek a zsidók számára. Ezért nem szabad temetőt elpusztítani, nem szabad a sírokat megbolygatni, nem szabad az elhunytakra rátemetni, és ezért is nem hajlandóak a zsidók a temetőről vagy annak bármely részéről lemondani” – fogalmazott Felix Koppelmann, a váradi hitközség vezetője. A zsidók több száz éve temetkeznek Nagyváradon, vagyis azóta, amióta megjelentek a városban. A zsidóság csúcsidőszaka Váradon és vonzáskörzetében a második világháborút megelőző korszak volt, amikor mintegy 35 ezer zsidó élt itt, de csak 2700-an tértek vissza a deportálásból, tette hozzá Felix Koppelmann.

A váradi temetők története

A zsidók a XVIII. század eleje óta telepedhettek meg Váradon és néhány év múlva, 1731-ben már meg is alapították a jótékonysági szentegyletüket, a Chevra Kadisát, melynek feladatai közé tartozik az elhunytak örök nyugalomra helyezése, az ezzel kapcsolatos szertartások elvégzése, a betegek ápolása és a szegények segélyezése. Az első váradi zsidó temetőre utaló írásos dokumentum az 1766-ban a városi tanácshoz benyújtott kérelem volt egy temetőszolga alkalmazására és az áradások problémájának a megoldására. Az egykori Madárvárosban lévő Hattyú utcai zsidó temető ugyanis árterületen feküdt, a szabályozatlan Körös és Pece vize gyakran elöntötte. Emiatt a temetőt 1800-ban lezártak, 1860-ban pedig kiürítettek. A sírokat a velencei zsidó temetőbe vitték át, amely 1801 óta működött.

A 19. században, különösen az 1867-es kiegyezés utáni emancipáció folyományaként erős fejlődésnek indultak a zsidó közösségek, így volt ez Nagyváradon is. Ennek a fellendülésnek egyfajta talán nem várt következménye volt a váradi ortodox és neológ zsidó közösség kettészakadása 1870-ben. Az ortodoxok zsidónak érezték és vallották magukat, ragaszkodnak a zsidó valláshoz és annak parancsolataihoz, míg a neológok magyarnak érezték magukat, a magyar nép célkitűzéseivel azonosultak, és a zsidósághoz csak vallási szálak fűzték őket. Ez a szakadás megmutatkozott az intézmények – templom, iskola – különválásában is, kivéve a Chevra Kadisát, melyet a két hitközség 1899-ig közösen működtetett. A nagyváradi Chevra Kadisa szentegylet fennállásának 200 éves évfordulója alkalmából 1931-ben kiadott emlékkönyv adatai szerint a velencei temetőben addig az időpontig körülbelül 15 ezer halott nyugodott és a sírkövek száma több mint 7000 volt. Moraru Vasile Romus, a nagyváradi zsidó hitközség vagyonkezelője elmondta, hogy a velencei zsidó temetőbe 1945-ig temettek. A szentegylet 1926. október 31-én avatta fel új temetkezési helyét a Rulikovski-temetőben, ahol külön ortodox és külön neológ sírkert nyílt meg. A velencei temető mindig is a zsidó hitközség tulajdonában volt, a Rulikowski temető területén lévő neológ és ortodox temetők pedig megnyitásuk, tehát 1926 óta állami tulajdonban vannak, és a hitközség csak a kezelője ezeknek a létesítményeknek.

Velencei temető

A legrégebbi, még ma is létező nagyváradi zsidó temető Velencén van, és elhagyatottságában is magasztos képet nyújt ez a több oldalról is tömbházak, lakóházak, gazdasági építmények közé szorított, kerítéssel körülvett különös terület. Az 1801-ben megnyitott, 29.368 négyzetméteres sírkertbe egy háztáji gazdaságon keresztül lehet bejutni a Războieni utca 90. szám alatti kapun. A temetőgondnok készségesen fogadott és ellátott minden kért információval. Elmondta, hogy a temető látogatható, de ajánlatos legalább egy nappal korábban bejelentkezni vagy a hitközségen keresztül, vagy a ház kapujára kifüggesztett telefonszámon, hogy ő felkészüljön a látogatók fogadására. 

A gondnok elárulta, hogy vannak is látogatók az év bizonyos időszakában, Izraelből, Kanadából, Amerikából szoktak jönni. A sírok megtalálása gondot okoz, mert ugyan megvan a temetőtérkép, amit évekkel ezelőtt készítettek el, de az nem nyújt kellő útbaigazítást. A névlista is rendelkezésre áll, de a sírok beazonosítása csak a temető egyik felében történt meg. A bejárat közvetlen közelében van a halottasház, amit felújítottak és muzeális térré alakítottak át. A temetőben sok a gyom, ennek ellenére viszonylag könnyen bejárható. Igaz, vannak helyek, ahol sűrűn állnak egymás mellett a sírok, azok között nem lehet eljárni a sűrű növényzet miatt, a terület más része pedig olyan, mint egy rét. A sírkövek állapota változó, a temetőgondnok megemlítette, hogy a legutóbbi vihar is többet ledöntött. A temető nyugati részén, a tömbházak mellett, a temetőfal elülső részén eldobott pillepalackok, sörösüvegek, a fal belső oldalát éktelenítő graffitik árulkodnak arról, hogy hívatlan vendégek is beszöknek ide, általában éjszakánként, mondta a temetőgondnok. Többször is jelezték már a rendőrségnek ezt a problémát, de a bejelentéseknek nem volt foganatjuk.

Ortodox és neológ

A Rulikowski temetőben lévő, 29.730 négyzetméteres ortodox zsidó temetőben is meglehetősen elburjánzott a növényzet. Itt évente egy-két temetés történik, és ezt a létesítményt is lehet látogatni: a hozzátartozók szombaton kívül bármikor elmehetnek oda, elég, ha becsengetnek az ott lakó temetőfelügyelőnél, de szervezett csoportok, turisták, érdeklődők, sajtósok a hitközségen keresztül kérhetik bebocsáttatásukat ide. 

Ebben a temetőben van Fehér Dezsőnek, a váradi újságírás egyik legnagyobb hatású és jelentőségű alakjának a végső nyugvóhelye. Meglepő volt megtapasztalni, hogy a három váradi zsidó temető közül a legkisebb, egyben leghíresebb, a szintén a Rulikowski temetőben lévő neológ zsidó temető van a legelhanyagoltabb állapotban. A 14.601 négyzetméteres területen a főbejárat és a ravatalozó közötti utat, a keleti temetőfal melletti ösvényt és még egy-két ösvényt leszámítva a terület bejárhatatlan, mert dzsungelsűrűségű növényzet borítja: fák, bokrok, indás növények hálózzák be, lepik el a nyughelyeket, és csak azokat a sírokat lehet látni, amelyek az említett ösvények mentén vannak. Ezért viszonylag könnyű rátalálni dr. Kecskeméti Lipót rabbi impozáns síremlékére, valamint Veiszlovits Adolf síremlékére, mert ezek a főút mentén találhatók, de egyébként a temetőgondnok útmutatása nélkül lehetetlen elboldogulni itt. Csak az ő segítségével sikerült rátalálni dr. Nyiszli Miklós emlékiratíró és a Holnapos költő, Emőd Tamás sírhelyére. A gondnok elmondta, hogy mintegy három éve takarították utoljára ezt a sírkertet. Pedig ahogy Moraru Vasile Romus, a hitközség vagyonkezelője kiemelte, művészi értékű síremlékek, sírkövek vannak itt, amelyeket érdemes lenne láthatóvá tenni. Hozzátette, hogy mintegy hat évvel ezelőtt be is nyújtottak az önkormányzathoz egy projektet a neológ temetőkert rehabilitálására, ami magába foglalná magának a temetőnek a kitakarítását és az értékes sírkövek restaurálását, hogy ezt követően a temető látogatható lehessen. Csakhogy még nincs meg az összes engedély és a szükséges pénzalap a projekt megvalósításához. A részvételi költségvetés programhoz benyújtott projektet a polgárok szavazatai alapján megvalósításra érdemesnek ítélte a váradi önkormányzat is, mely most a megvalósítás különböző variánsait elemzi. Bármennyire is lesújtónak tűnhet a zsidó temetők állapotáról festett kép, érdemes kiemelni azt, hogy az Olaszi temetővel ellentétben a zsidó temetők elkerítése meg is mentette ezeket a vandálok pusztításától és a hatóságok közönye sem ártott annyira nekik. Az igaz, hogy a hitközség a hozzátartozók hiányában már nem tudja úgy gondozni ezeket a sírkerteket, ahogyan szeretné, és a természet visszaköveteli magának azt a helyet, ahol ember nem, vagy csak nagyon ritkán jár, de így legalább óvja is a temetőt és a holtak nyugalmát.