Rahmanyinov-évfordulós koncert volt a filharmóniában

Tóth Gábor

Nagyjából 80 százalékban telt meg ezúttal a nézőtér a filharmónia termében. Az est karmestere a kolozsvári Jankó Zsolt volt, akit itteni állandó dirigensi státusza ellenére igen régen láthattunk Nagyváradra meghívva, konkrétan legutóbb tavaly februárban, de nyilván ennek szervezési-egyeztetési okai is vannak, hiszen Jankó, váradi teendői mellett Kolozsvárott és Budapesten is rendszeresen vezényel, nem „mellesleg” operát. A műsor első felében Rahmanyinov 3. zongoraversenyének szólistája egy igazi fiatal titán volt, a nagyváradi származású Antoniu Nagy, a műsor második részében pedig az orosz nagymester II. szimfóniáját hallhattuk. Méltó volt az évfordulóhoz mind a műsorválasztás, mind pedig annak kivitelezése.

A 23 esztendős Antoniu Nagy, ahogyan az előzetesben már írtuk, tizenévesen Olaszországból tért haza, majd a nagyváradi művészeti líceumból (Radó Judit növendéke) a kolozsvári zeneakadémiára (Daniel Goiți zongoraosztályába) vezetett útja. Nem mellesleg két napra rá, hogy itt Váradon játszotta most Rahmanyinov minden józan ész határát meghaladó nehézségű d-moll zongoraversenyét, máris Amszterdamban lépett majd fel (november 18-án), az ottani konzervatórium zenekarával, Grieg a-moll zongoraversenyével – tudtuk meg.

A d-moll zongoraverseny I. tételének főtémáját hihetetlen higgadtsággal bontotta ki, igazi vihar előtti feszültség volt, pedig maga Rahmanyinov is legalább kétszer ilyen tempóban veszi ezt a témát. Ami eztán következett azt nehéz elmagyarázni, de azért megpróbáljuk. Antoniu Nagy legalább olyan megveszekedett (csakis jó értelemben), mint ahogyan azt ez a versenymű megkívánta, elképesztő maximalizmus és akarat jut felszínre tolmácsolásában, ami külső ránézésre a legrettentőbb technikai részletekben is olyan bravúros, mintha csak épp a világ legegyszerűbb, legtermészetesebb teendőivel lazítana éppen. Az ún. ossia kadenciát (a kettőből talán a nehezebbiket) választotta az I. tételben. Sajnos az örök és kiirthatatlan cukorkás zacskó-ropogtatás is ide lett időzítve a nézőtérről, szerencsére csak röviden. Antoniu Nagy sok helyen nem igazán törődött azzal, hogy zenekar és karmester hogyan fog reagálni tempóválasztásaira (mellesleg jól reagáltak), amikor a darabban a hév úgy kívánta és elragadta, akkor úgyszólván „aki tud, jöjjön utánam” lett a jeligéje. Ennek ellenére voltak azért szép dialógusai a fúvósokkal például az I. tételben (fagott, kürt, oboa). Ugyancsak az őrület (ismét jó értelemben) határait súrolta technikai megoldásokban a III. tétel, az elképesztő sűrű textúrák kibontásának boszorkányos receptjeit ismeri ez a fiatalember. A megérdemelt sikerre ráadás következett, Rahmanyinov G-dúr prelűdje (op. 32, no. 5), mely a zongoraversenyhez képest 180 fokban hozott hangulatváltást, de azért megmaradt itt egy kevés ideg Nagy részéről az egyébként finom arabeszkek levegővételében.

Ami a II. szimfóniát illeti, Jankó Zsolt rendkívül ihletett volt, rengeteg érzelmet és energiát vitt bele, szívhez szóló momentumokat csalt ki a zenekarból. Intenzív, átszellemült, dúsgazdag szín- és dinamikai palettájú, szintén évfordulóhoz méltó előadást hallhattunk, feltárultak azok a bizonyos végtelen orosz horizontok, ahova Rahmanyinov mindörökre és mindhiába visszavágyott Amerikából. A többnyire nagyszerűen eltalált rutinos fúvós momentumok közül továbbra is kiemeljük a fiatal moldovai származású klarinétos, Alexandru Bolganschi játékát, természetesen csakis a régebbi, rutinos állandó tagokéi mellett. Hiányoljuk viszont a tavaly itt játszott kiváló brácsa-szólamvezetőt (akinek minden bizonnyal lejárt a szerződése), de az évad kezdete óta például új felfedezést tehettünk a csellószólam feljavításának tekintetében, egy lelkes, a teljes szólamot inspiráló gordonkás, a kolozsvári származású, majd Bukarestben végzett Victor Sandu nevét emeljük most ki.

Nem tartozik közvetlenül a koncerthez, de a filharmóniához igen: egy személyes gratuláció alatt kellett sajnos meglepetten szembesülnöm vele, hogy a színfalak mögötti, Acél Ervinről elnevezett karmesteri szoba faláról eltűnt, vagy valamilyen okból lekerült Acél egykor ott függött portréja, így változnak tehát Váradon az évszakok.