Remete Szent Pálra emlékeztek a premontrei széktemplomban

Ciucur Losonczi Antonius

Elmélkedésében Fejes Rudolf Anzelm apát kiemelte, hogy Thébai Szent Pál az első ismert remetéje a katolikus anyaszentegyháznak. Bár kevésbé köztudott, a magyaroknak Szent István mellett a társvédőszentje is 1381 óta – Nagy Lajos király akaratából, aki hadisarcként megszerezte testének ereklyéit. Ugyanakkor Remete Szent Pál a védőszentje az egyetlen magyar alapítású rendnek, a pálosoknak, és nem tévesztendő össze Szent Pál apostollal. A kora keresztény időkben élt, és a Decius-féle keresztényüldöztetés elől menekült. Egyiptomi dúsgazdag családból származott, szüleit 16 évesen már elvesztette, a lánytestvérét pedig férjhez adta. A sógora azonban ellenséges volt vele szemben is – ezért Pál azt gondolta, hogy fel fogja őt is jelenteni. A legenda szerint vértanúságot nem tudott Krisztusért vállalni, ezért inkább a sivatagba menekült, mely akkoriban lakott volt. Egy barlangban húzódott meg, és ott élt magányosan 60 éven keresztül, mígnem Remete Szent Antal egy látomás nyomán felkereste őt. A barlangja előtti pálmafát használva, Pál háncsruhát készített magának, ezért a pálma jellegzetes motívuma lett a pálos remeterendnek – a széktemplomban is látható több ilyen szimbólum. Azt, hogy Isten is azt akarta, hogy a két remete találkozzon egymással, azzal jelezte, hogy a holló, aki mindig élelmet vitt Pálnak, fél cipó helyett immár egy kerek egész kenyeret adott neki. A két szent találkozásának a legendáját az eredetileg pálosok által épített váradi premontrei széktemplom padtáblái is megörökítették, bár a faragványok nincsenek kronológiai sorrendbe téve, illetve négy hiányzik közülük – valószínűleg egy felújítás során összekeveredtek, illetve sérülések miatt kicserélték ezeket, magyarázta az apát. A pálos rendet pedig a 13. században Boldog Özséb esztergomi kanonok alapította, a Mecsekben és a Pilisben élő remetékből. Nagy érdemük, hogy az évszázadok folyamán törekedtek a magyar jelenlét biztosítására Rómában. Az ő rendjüket is feloszlatta azonban „a kalapos király”, II. József, és 1802-ben, a rendek visszaállításakor az érdemeikre nem figyeltek, ezért nem állították vissza őket a jogaikba. A vallásalapba gyűjtött vagyonukat szétosztották, a váradi templomukat a premontreiek kapták meg.