Hűek maradtak magyar identitásukhoz a váradi zsidók

Pap István

A Pece-parti Műhely a Bunyitayban elnevezésű rendezvénysorozat keretében Gidó Attila történész, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) munkatársa beszélt a váradi zsidóság történetéről szerdán kora este a nagyváradi Bunyitai Vince könyvtárban. Az esemény moderátora Plainer Zsuzsa antropológus, az NKI kutatója volt, akinek kérdéseire válaszolva vázolta fel Gidó Attila a legfontosabb tudnivalókat. A vetített képes előadásra sokan eljöttek, alig volt hely a könyvtár legnagyobb termében, sőt a Léda-házból kellett még székeket hozni. A befogadás és a kirekesztés száz éve című beszélgetés tökéletesen takarta az elmondottak tartalmát.

Gidó Attila felidézte, hogy a zsidók a 18. században telepedtek meg nagyobb számban Nagyváradon, miután a vár elvesztette katonai jelentőségét és ezért a vár körüli telkeket eladták. A zsidók ezeket vették meg, ez a magyarázata annak, hogy a zsidóság Váradon hagyományosan Váralján és a mellette lévő Újvároson élt. A váradi lakosság etnikai összetételéről 1851 óta vannak pontosabb ismereteink, ugyanis ettől az évtől kezdődik a zsidó hitvallásúak anyakönyvezése. A váradi és a magyarországi zsidóság fellendülése az 1867-es emancipációs törvénynek és az 1895-ös vallási recepció törvénynek volt köszönhető, előbbi az izraeliták polgári egyenjogúsítását szabályozta, a másik pedig a Magyarországon bevett vallások sorába emelte a zsidó vallást. Ezek a törvények nagy lökést adtak a zsidóság magyarosodásának, és ennek köszönhetően a zsidóság jelentős szerepet kezdett vállalni a gazdaságban, a politikában, a kulturális életben.

Nagy fordulatot jelentett az impériumváltás a váradi zsidóság életében is. Mint azt Gidó Attila kiemelte, a helyi zsidóság a román uralom alatt is megtartotta magyar identitását, a váradi neológ zsidóság izraelita vallásúnak, de magyar identitásúnak és magyar anyanyelvűnek tekintette magát, ellentétben a szatmári, a kolozsvári, a máramarosi stb. zsidósággal, mely a zsidóságot nemcsak vallásnak, hanem etnikumnak is tekintette, illetve jobbára jiddis anyanyelvűnek vallotta magát. Nagyváradon sokkal erősebb volt a zsidók integrációja a magyar társadalomba, ezzel is magyarázható ez a ragaszkodás, ugyanakkor megfigyelhető, hogy a befolyásos zsidók jelentős számban vállaltak részt a kisebbségi magyar politikai érdekképviseletben.

A váradi zsidóság rendkívül nagy örömmel fogadta Észak-Erdély visszatérését Magyarországhoz, mert abban reménykedtek, hogy az első világháború előtti boldog békeidők térnek vissza, „de valami egészen más jött vissza” – fogalmazott Gidó Attila. 1941-től Észak-Erdélyben is érvénybe lépett a II. zsidó törvény, mely fajilag határozta meg azt, hogy ki a zsidó, és nem vette figyelembe az emberek önidentifikációját. Ennél is tragikusabb sors teljesedett be azonban a zsidókon 1944. március 19., azaz Magyarország német megszállása után, amikor először gettósították és kifosztották a zsidóságot, majd az akkori magyarországi csendőrkerületek mentén deportálták őket. Gidó Attila elmondta, hogy Nagyváradról néhány nap alatt 25 ezer váradi és Várad környéki zsidót deportálnak Auschwitzba. A mintegy 20 ezer váradi zsidóból 3.500 élte túl a holokausztot, de közülük nem mindenki tért haza, voltak, akik Nyugat-Európába vagy Amerikába mentek, mások Palesztinába költöztek.

A világháború után alakult egy bizottság – a DEFAB – a zsidók felkutatására. 1945 tavaszán hat vonat indult Krakkóból a túlélők hazahozatalára Nagyváradra. A holokauszt jelenti a fordulópontot a nagyváradi zsidóság életében, az addig virágzó helyi közösség ma már 114 lelket számlál a 2021-es népszámlálási adatok szerint – hangzott el az előadáson.