Rendhagyó osztálytalálkozó

Tusa Ágnes

A nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceum 1954-ben érettségizett öregdiákjai összegyűltek 70 éves, rendhagyó találkozóra. Azért neveztük rendhagyónak, mert nem a hajdani iskolánkban, tantermünkben kezdtük beszélgetéseinket mint máskor, a tanintézet melletti gyönyörű templomba se tértünk be, mivel ez már korunknál fogva egyszerre sok lett volna. Fehér abrosz mellett, vendéglőben találkoztunk. Azért hálaadásunk, imáink nem maradtak el, imádkozva adtunk hálát Istennek életünkért, hogy újból együtt lehetünk. Megemlékeztünk elhunyt tanárainkról, társainkról is. Beszámolóink után hajdani csínytevéseink is szóba jöttek. Mindnyájunknak mosolyt csalt az ajkára egy elhíresült húsvéti történetünk. Abban az időben szombaton is tanítás volt, a kommunista rezsim semmiféle egyházi ünnepet nem ismert el, természetesen a húsvétot sem. Ünnep szombatján és másnapján is tanítás lett volna. Osztályunk zömét vidéki tanulók alkották, akik az iskola internátusának lakói voltak. Kedves magyartanárunk – Öcsi bácsi – meghívott bennünket ünnep szombatján egy kirándulásra, saját lakásának nagy kertjébe, hogy mi, „bentlakásosok” is érezzünk valamit az ünnepből. Nagy örömmel el is fogadtunk a meghívást, jól éreztük magunkat, elfogyasztottuk a Piri néni által számunkra sütött finom fánkot is. Az internátusba visszatérve csak az járt az eszünkben, hogy milyen jó lenne otthon ünnepelni. Kihasználva a felügyelőnk jóindulatát, egyenként kiszivárogva a bentlakásból, az esti vonatokkal mind hazamentünk, ki az Érmellékre, ki Szalonta felé. Így meghiúsult a húsvét másodnapi tanítás is. Szerencsére komolyabb következménye nem lett a szökésünknek, meggondolatlan, tizenévesek cselekedetének fogták föl a dolgot tanáraink, pedig ebből az 1950-es években nagy baj is származhatott volna.

Hihetetlen, a mai diákok számára ismeretlen, hogy egyetlen tankönyvünk sem volt, tanáraink előadásait jegyzeteltük. Szerintem ez nem vált kárunkra, megtanultunk gyorsan írni, jegyzetelni, lényeget kiemelni. Szegények voltunk, nem dicsekedhettünk új cuccainkkal, nem hordtak bennünket autóval iskolába, cigarettázni, kávézni eszünkbe se jutott. Szerettük egymást, összetartottunk, talán azért is vagyunk – még élők – 70 év után is újra együtt.

Köszönet Fazekas Évának a jó szervezésért, Kovács Károlynak a szívhez szóló beszédéért, szavaiért, a rogériuszi református egyháznak az emléklapjaink kinyomtatásáért. Jó volt újra együtt lenni, emlékezni!