Miske László színművész emlékezete

Hajdu Géza

Milyen különös a Sors! Csorja Ádám „hamma” hazajött az anyaszínházba az Ősvigasztalásból, hogy búcsút vegyen kedves közönségétől, ahol annak idején vétetett. Csorja Ádámnak bűnhődnie kellett, mert ősi szokás szerint Ambrus bátyjának holttestét elégette. Miske Csorja Ádámjában beteljesedett az ősök sorsa. Most az ő „hammát” álljuk körül, hálával és megilletődéssel. 

Miske László Jászai Mari- és életműdíjas, a Szigligeti Színház Örökös tagjának volt honnan meríteni. A pályakezdő fiatal színészt Szigligeti Háza az ölébe vette és elringatta, mintegy jutalmul azért a sok-sok művészi pillanatért, melyekkel megörvendeztetett bennünket, akik tanúi lehettünk művészi pályája kibontakozása, fejlődése, majd virágba borulása csodájának. 

A Kolozsvári Teológia elvégzése után két évig egy közép-erdélyi kis faluban hirdette Isten igéjét, mintegy családi hagyományként. Aztán isteni sugallatra jelentkezett a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolára (ma: Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem). Onnan már nem volt megállás, pályája egyre ívelt, egyre izmosodott, mint ő maga, robusztus alkatával, zengő orgánumával. Kovács Györgynek, a Nép Művészének az osztályából robbant be 1966 kora őszén a nagyváradi színház akkor igenigen állóvizű életébe. 

Hamar felkorbácsolta az állóvizet, szinte perzselt maga körül, és magával sodorta az egész jobb sorsra érdemes társulatot. Társra talált Farkas István rendezőben és különösen az 1970- ben újra szerződött Szabó József Ódzsában. Varga Vilmos, Csíky Ibolya, a Czikéli, a Laczó házaspár, Vándor András, Lavotta Károly csatlakozott hozzájuk, a már sikeres Vitályos Ildikó, Halasi Erzsébet mellé. És megszületett a csoda, nem véletlenül nevezte a neves kritikus, Kántor Lajos a 73/74-es évadot a legjobb erdélyi színház – Nagyvárad – évadának. Egy fajsúlyú, egy ízlésű művészek kerültek össze, s ezek élén a fiatal Miske László vitte diadalmasan színházunk igen-igen fakult lobogóját, mely rövid idő alatt szívében felfrissült, újjá született. Miske László a Ruy Blasban – Don César de Basan szerepében – lopta be magát a közönség szívébe; különösen nagy befogadásra talált a női lelkek tárházában. Egymás után jöttek a nagy szerepek az Amerikai Elektrában, a Hadgyakorlatban, a Barbár komédiában, az Álomhajóban. És jött Balázs a Nem élhetek muzsikaszó nélkülben, jött Liliom, az Igazgató a Bosszúálló kapusban, jött Csongor. A vízválasztó, a magyar drámairodalom nagy szerepe Madách Imre Ádámja Az ember tragédiájából, Csíky Ibi Évája mellett, Szabó József víziójában. Ünnepi köntöst öltött magára akkoriban színházunk. Alkotói lázban égtünk. Miske Laci és Ódzsa hajnalig tartó Körös-parti sétái meghozták a maguk gyümölcsét „új eszmék új dalaival”. Az ifjú W újabb szenvedései, Anyám könnyű álmot ígér, Pillantás a hídról, Szakadék, Budai Nagy Antal, Forró sziget, Irgalmas hazugság színesítették a színházi palettát. Tévednek, akik azt hiszik, hogy Laci csak nagy, fajsúlyos szerepeket játszott. Kitűnő kabinetalakításai voltak a Luxemburg grófjában, a Majd a papában, A gebés emberben, a Miniszter a barátomban, a Juhmarta ember, avagy: a kísértet-nyájban, a Miniszterelnökben, a Szmirnai komédiásokban, A lelencben és másokban. 

Nagy szerepei közé sorolható Szakhmáry Zoltán (Úri muri), Paál Károly (Döglött aknák), Stomil (Tangó), Góré (Stílbútor és fakereszt), Felméry Kázmér (Napos oldal), Noé (Jóreménység bárkája), Ádám (Káin és Ábel), Theseus (Szentivánéji álom), Starbuck (Esőhozó ember), Prédikás (Vidám sirató), Astrov (Ványa bácsi), James Tyron (Utazás az éjszakában), Főpap (Rock Passió), Indián (Száll a kakukk fészkére), hogy csak a legnagyobbakat említsem. Ezekhez társulnak még rendezései: Boldog nyárfalevél, Helló, én voltam az anyu! Bányai Irénnel, Mezítláb a hóharmatban, Kakukkfészek. 

Mindez a felsorolás Miske László hatalmas munkabírását próbálja bemutatni. Egy egész színházat vitt a hátán, és nem is akármilyen színvonalon. A hat erdélyi magyar színház kiválóságainak egyike volt. Nyughatatlan természete, alkotói vágya a rendszerváltás után elemi erővel tört fel. Kevésnek érezte már színházunkat. Kolozsváron, Miskolcon, Szegeden próbálkozott, de debreceni révbejutásáig megmaradt váradinak, a Rock Passióban még játszott, az Utazás az éjszakában is, a Téli zsoltárban átvette az elhunyt Gábor József szerepét, rendezte Bányai Irén egyszemélyes játékát. Nagyon nehéz volt számára az elválás nagy sikereinek színhelyétől. Még 1974-ben is visszatért megrendezni a Kakukkfészket és eljátszani az Indián szerepét. Debreceniként is féltő szeretettel vigyázta színházunk munkáját, különösen figyelt az új tehetségek felbukkanására. Bár Debrecenben is folytatta áldásos munkáját, de a Váradon töltött 25 munkás év nem tűnt el nyomtalanul az életében. Hiszem, hogy álmában sokszor megjelent a város, Szigligeti színháza, a kollégák, de még a Torda környéki, közép-erdélyi tájak is: Kolozsvár, ahol minden tudását szerezte. Szerető édesanyja – a nagytiszteletű asszony –, aki mindig megvendégelt bennünket erdélyi turnénkra menet, s aki olyan büszke volt nagyfiára. Mint ő is lányára és családjára, akiket maga mellé vett Debrecenbe. Nem feledkezhetünk meg társáról, az operaénekes Mohos-Nagy Éváról, aki egyben alkotótársa is volt és támasza agg éveiben. 

Drága Laci! Odafenn bizonyára találkoztál már Ódzsával, folytathatjátok színházmegváltó elmélkedéseiteket. Idelent nektek egyszer már sikerült. Mennyországbeli ügyködésetek révén remélem, most már ott is kiteljesül, hiszen olyan sokan vagytok már a „fészekaljból” odafönn, hogy könnyűszerrel létre lehet hozni egy égi társulatot. Mi pedig maradunk még egy ideig, ameddig a Fennvaló nem dönt másként, ameddig feladatot ró ki a fejünkre. Mert elvégzendő munka akad bőven, ami a mostani tehetséges fiatalokra hárul, hiszen Wass Albert szavaival élve: „Nemzedéknek őrváltásain / Jönnek majd újra boldog építők”. 

Mindaz, amit Te annak idején nemzedéktársaiddal megteremtettél, ma is él, és még egy ideig élni is fog, mert „a fundamentum Istentől való” jó helyre és jó kövekből épült. Utolsó váradi fellépéseden, Weiss István fotóművész munkáinak kiállítás-megnyitóján Wass Albert Üzenet haza című versével örvendeztettél meg bennünket, megnyugtatva, hogy „a kő marad!” Úgy legyen! Nekünk ezek a Te emlékeid, melyeket ránk hagytál. A mi feladatunk, hogy féltve őrizzük és továbbadjuk őket. S így lesz mindörökre áldott!