A színészetre születni kell: Hajdu Géza ötven éve a pályán

Pap István

„Szerintem a színészetre születni kell, és ebből a kijelentésből azt a következtetést lehet levonni, hogy én úgy érzem, hogy erre születtem (nevet). Hogy nekem a színészi pálya volt rendelve, annak korán megmutatkoztak a jelei. Gyerekkoromban sokat jártunk színházba a szüleimmel, és engem egyből elvarázsolt az a világ. Még nem voltam tízéves, amikor már tudatosult bennem, hogy színész akarok lenni. Középiskoláimat a nagyváradi 3-as számú középiskolában, a mai Ady Endre Líceumban végeztem 1962–66 között. Biharszentjánosról származom, onnan jártam be nap mint nap biciklivel a városba, de a faluban nagyon aktív műkedvelést folytattam. Megszerveztem a helyi fiatalokat és volt olyan év, hogy három-négy bemutatót játszottunk.

Megrendeztem Mihail Sebastian Játék a boldogsággal, Molnár Ferenc Játék a kastélyban, vagy Csiky Gergely Ingyenélők című darabjait. A középiskolát viszont mindvégig utáltam, mert sosem szerettem tanulni, és komoly gondot jelentett az is, hogy románból minden évben pótvizsgáznom kellett. Nincs nyelvérzékem, ráadásul Biharszentjános színtiszta magyar falu, nem volt hol, kitől tanulni románul. Egyetlen haszna volt az iskolának, hogy rengeteg magánszámot játszottam. Ezeket a magánszámokat önszorgalomból állítottam össze Tomcsa Sándor, Tömörkény István stb. vidám novelláiból. Emlékszem, voltak az iskola szintű KISZ-gyűlések (Kommunista Ifjak Szövetsége gyűlései – szerk. megj.) és az osztály legjobb tanulója mindig feldolgozta, hogy én az osztály szégyene vagyok, de a szünetben mindig felkértek, hogy adjak elő magánszámokat. Én meg szórakoztattam a bizottságot, ezzel el is volt felejtve az, hogy rossz tanuló vagyok.”

Főiskola

„Mire felvételizni mentem Marosvásárhelyre a színművészeti főiskolára, már nagyon fel voltam készülve, aminek aztán nem vettem hasznát, mert ott nem szeretik a tudálékos fiatalokat. Ők a nulláról indulnak, és aki egy kicsit többet tud, azt ripacsnak nevezik. Ezt én is megkaptam. Ettől függetlenül életem legszebb négy évét jelentette a főiskola, mert az ember kikerül a szülői felügyelet és fennhatóság alól, és azt csinálja, amit szeret. A legnagyobb élményem a negyedévi vizsgaelőadás volt. Tomcsa Sándornak A műtét című darabjában Flambó alakját domborítottam. Eredetileg nem nekem szánták a szerepet, hanem az egyik kollégának, akit időközben kirúgtak az intézményből. Így nem volt mit tenni, odaadták nekem. Nem nézték ki belőlem, hogy egy ilyen szerepet meg tudok csinálni, de ez volt a reveláció, mert a főiskolán hatalmas siker lett az előadás.”

Nagyvárad

„Akkoriban úgy volt, hogy a társulatvezetők lejöttek megnézni a végzősök előadásait, hogy válogassanak színészeket. Ki volt írva az is, hogy hol van szabad színművészi állás, és szerencsére Váradon is volt hely. Farkas István volt akkoriban a társulatvezető Váradon, és lejött, megnézett két-három darabban. Én mindenképpen ide akartam visszajönni, és ezt el is mondtam neki. Ő nem nagyon örült ennek, mert neki Rómeó kellett volna, én viszont nem voltam Rómeó, nem is akartam az lenni soha, arra a szereptípusra is születni kell. Végül aztán csak ide szerződtem rögtön az egyetem elvégzése után, és azóta nem estem le a színpadról. Váradon nagyszerű társulatba kerültem. Nagyon sokat tanultam Farkas István és Szabó József „Ódzsa” rendezőktől, de fiatal színészként idősebb kollégáimtól is: Cseke Sándor, Halasi Gyula, Solti Miklós, Balla Miklós, Miske László és Csiky Ibolya olyan színészek voltak, akiktől lestem a szakmát, akikre volt miért felnézni. Az első fellépésem a Majd a papa című vidám darabban volt 1970-ben. Ötven év alatt rengeteget játszottam: 212 bemutatóm és 5056 előadásom volt. Kellemes meglepetés volt számomra, amikor az ötezredik fellépésemet megünnepelte a színház az Egy szerelem három éjszakája című darab egyik előadása után”.

„Vígjátéki színésznek tartom magam, ezért sok vígjátéki szerepet kaptam. Az első nagy siker nem egyéni, hanem csoportos diadal volt: a Csongor és Tündében (bemutatták 1971-ben) a három ördög közül én játszottam Duzzogot – mesélte lapunknak Hajdu Géza. – A másik kiugrás a Fábián Imre által összeállított Mécsfény (1973) című irodalmi műsor volt Szabó József rendezésében. Aztán ott volt Sütő Andrásnak az Anyám könnyű álmot ígérje (1975), amiben Jóskát játszottam, Szigligeti Ede Liliomfijában az ifjú Schwarzot (1975) domborítottam. Heltai Jenő Lumpáciusz Vagabunduszában (1976) Gyalut játszottam, ezzel is nagy elismerést arattam.

A főiskolaihoz hasonló élmény ismétlődött meg 1977-ben, amikor Nagy Endre A miniszterelnök című darabját mutatták be. Balla Miklós kapta meg a főszerepet, de végül lemondott róla, és akkor nem volt mit tenni, nekem adták a szerepet. A próbák elején a rendező, Szabó József gyanúsan méregetett. Az Istennek sem tudott elfogadni, ami részben érthető, hiszen ő Balla Miklóst képzelte el erre a szerepre. Aztán amikor sikerem lett, hurcolt mint a véres pallost, büszke lett rám (nevet). 1984-ben mutattuk be a feleségemmel, Körner Annával a Mikszáth Kámán különös házasságai című darabot, amit 125 alkalommal játszottuk el. Itt ragadom meg az alkalmat arra, hogy kiemeljem azt a rendkívüli és kitartó támogatást, amit a feleségemtől kaptam egész művészi pályám során, amiért csak hálával és köszönettel tartozom neki. A sikeres szerepeimre visszatérve Sütő András Vidám siratójában (1987) Fügedes Károly figurájának eljátszására emlékszem vissza nagyon szívesen. A rendszerváltás után Eugene Ionesconak a Haldoklik a királyában (1991) játszott főszerepemért alakítási díjat kaptam Kisvárdán, Ben Jonson Volponejában Corbaccio (2001) szerepét kaptam meg, ezt a munkámat Bukarestben jutalmazták alakítási díjjal.”

Kortárs színpad

„A Kortárs színpadot 1971-ben alapította Kőrössi P. József író. Mintegy tizenöt fiatalt gyűjtött maga köré, és kerestek valakit, aki vezesse őket. Én Gábor József közvetítésével (a váradi magyar színtársulat színésze, egy időben művészeti vezetője – szerk. megj.) jutottam el hozzájuk, és ott is ragadtam húsz évig. Kőrössi P. József azt szerette volna, hogy fiatal szerzők csak fiataloknak szóló műveit adjuk elő. Szereztünk is két-három ilyen darabot az elején, de többet nem találtunk. Én nem azt az utat követtem, amit Kőrössi P. József szeretett volna, de olyan erőszakos voltam, hogy meg se sértődtem, nem is hagytam ott őket, hanem én kerekedtem felül és a hagyományos színjátszás felé vittem el a Kortárs Színpadot. Sok értékes előadást hoztunk létre. A Stúdióban én építettem egy kis színpadot, a közönségszervező is én voltam. A díszleteket vagy a színháznál vagy szövetkezetekben csináltattuk, Kudelász József volt a díszlettervezőnk. Az előadások költségeit a kultúrház előlegezte meg nekünk, de azt a pénzt vissza kellett fizetni. Mi belépődíjas előadásokat csináltunk, és annyi közönségünk volt, hogy vissza is hoztuk a költségeket. Én nagyon szerettem a Petőfiről szóló Az örök életfa című irodalmi műsort, de volt Arany-műsorunk, Ady-műsorunk is. Megcsináltuk Garay Gábor Bolond Istók című mesejátékát. A tízéves évfordulóra Lorcának a Várnászát vettük elő. De színre vittük Euripidész Trójai nőkjét és Molnár Ferenc Liliomját is. Tamási Áron Énekes madarát ötvennégyszer adtuk elő. A Kortárs Színpad legfontosabb hozadéka az volt, hogy egy csomó embert sikerült megnyerni a színháznak. Több mint százötvenen léptek fel a Kortárs Színpadon, nagyon sokan közülük színművészek lettek, vagy a színház vonzásában maradtak, köztük a Jászai Mari-díjas Bíró József, aki Kolozsváron színész, Tatay Sándor Marosvásárhelyen van, és persze itt vannak a váradiak: Firtos Edit, Molnár Júlia, Meleg Vilmos, Kardos M. Róbert. Ugyanakkor a váradi bábszínházban is vannak egykori Kortárs színpadosok: Stefán Bodor Mária, Németi Emese, Balogh Judit, külföldre ment Wagner Márta és Simonfi Amália. A színház vonzásában maradt a feleségem, Körner Anna súgóként, aki egyébként nagyon sok epizódszerepet is játszott, illetve Revoczky Róbert ügyelő és Popovics Ibolya kellékes”.

Színház a kommunizmusban

„Bizonyos darabokat nagyon nehéz volt átvinni a vizionáló bizottságon. Főként a vallásos dolgokra szálltak rá. Például volt egy gyermekvers-műsorunk, amiből kivették József Attila gyönyörű Betlehemi királyok című versét. Az Anyám könnyű álmot ígér című darabbal szintén az egyházi utalások miatt voltak problémák. A nyolcvanas évek elején mutattuk be Tamási Áron Ősvigasztalását (1982) Szabó József rendezésében. Rengeteg Istenes dolog volt a darabban, Tamási még egy római katolikus temetési szertartást is beleírt. Volt négy-öt vizionálás, míg a végén Bukarestből jöttek a vizionálók, és folyton csak az egyházi tematikára koncentráltak, de a lényegre nem jöttek rá, arra, hogy a darab a magyar megmaradásról, a gyökerekről szól. A vallásos dolgokat tehát kivették, de a mű fő üzenetét benne hagyták (nevet). A közönség imádta ezt a darabot, de az igazi tomboló sikerét egy pletykának köszönheti. A fiamtól elkaptam a mumpszot, és emiatt le kellett venni az előadást a műsorról, mert Ódzsa nem akart beugrót a szerepembe. De emiatt elterjedt a hír, hogy letiltották az előadást, olyannyira, hogy még a fölöttem lakó szomszéd is lejött hozzám, hogy megkérdezze, igaz-e a híresztelés? Mondtam neki, hogy ez csak pletyka, de hiába. Persze a bemutató nagy siker volt, de utána nem voltak teltházas előadások. A pletyka elterjedése után viszont zsúfolt házzal játszottuk az Ősvigasztalást, kígyóztak a sorok a pénztár előtt, valóságos népünnepély volt. De felemelő élmény volt Az ember tragédiájának (1974) a színre vitele is. A hatalom nem kötött bele, mert tudták, hogy az egy mestermű, és volt román fordítása is. Vermessy Péter szerezte a zenéjét orgonára és harangjátékokra, a szőr egyfolytában felállt az ember hátán, olyan előadás volt.”

Rendszerváltás

„Csodálatos volt. Azt hittük, hogy eljött a szabadság, most már mindent lehet, a nézők is nagy számban jöttek a színházba. Akkor mutattuk be a Rock passiót (1990), a Téli zsoltárt (1990), vagy a Lovagkirályt (1995). Nagyon jó előadásaink voltak, amelyeket a nézők is nagyon szerettek, ezeket ma is büszkén vállalom. A Rock passiót elvittünk Csíksomlyóra, és ott a kápolnától égő gyertyákkal a kezünkben jöttünk le a színpadig, szédületes élmény volt. Amikor a Téli zsoltár című előadásunk volt műsoron (az 1990–91-es évadban), akkor zajlott Váradon valamilyen egyházi konferencia, és annak végén Tőkés László püspök elhozott vagy hatszáz papot az előadásra, és annak végeztével az egyik pap elkezdte énekelni a Ne csüggedj el kicsiny sereg című református egyházi éneket, mire mind a hatszáz pap rázendített. Az ültetőnők is bejöttek a nézőtérre, megnézni, mi van. Olyat én még életemben nem hallottam, úgy zengett az egész színház a papok énekétől, ez is csodálatos élmény volt.

Intézményvezetés

„1989. december 26-án választottak meg a váradi magyar színtársulat vezetőjének és 1997-ig töltöttem be ezt a tisztséget. Nagyon nehéz időszak volt ez abból a szempontból, hogy nem volt állandó rendezőnk: Szabó József elment, Farkas István meghalt, Szombati Gille Ottó nyugdíjba ment, mindig hozni kellett rendezőt, jobbára Magyarországról. Az elsőrangú rendezőket nem tudtuk volna megfizetni, ezért a másod-, harmadvonalból hívtunk rendezőket, de velük is születtek rendkívül érdekes előadások. Az előbb elmondottakkal ellentétben elsőrangú rendező Novák Ferenc, és nagyon boldog vagyok, hogy megismerhettem, azóta is baráti a kapcsolatunk, ő egy főnyeremény volt a színház számára. Az általa itt rendezett előadások mindegyike reveláció volt. Visszahívtuk Ódzsát, és neki köszönhetően jött el hozzánk Russel Boyce skót rendező, aki a Hegedüs a háztetőn-t rendezte hatalmas sikerrel. A másik probléma az volt, hogy nem sikerült fiatal színészeket hozni, éppen azért, mert nem volt állandó rendezője a társulatnak, nem volt egy olyan egyéniség, aki magához vonzza a fiatalokat. Akkoriban még csak egy magyar nyelvű színművészeti főiskola működött, és a rendszerváltás előtt minden évben csak két-három színész végzett, ezért 1989 után minden erdélyi magyar színházban nagyon nagy volt az emberhiány. A fiatal végzettek oda mentek, ahol rendezők voltak, és amíg azok a helyek be nem teltek, addig hozzánk nem jött senki. Egyedül ifj. Kovács Levente jött, és jól is döntött, mert az elején minden főszerepet eljátszott. A többi fiatal színész, akik jöttek, hamar elmentek.”

Leváltás

„Hogy végül miért váltottak le a vezető tisztségemből, azt nem tudom. Lehet, hogy a kollégák egyszerűen meguntak. Ahogy lenni szokott, azok kezdtek ki, akiket a tenyeremen hordtam, holott abban az évben az egyik legjobb évadunk volt nagyszerű előadásokkal, köztük a A dzsungel könyvével, amelynek koreográfusa a Kossuth-díjas Szakály György volt. Annyit soha nem jártunk Magyarországra, mint akkoriban, mindent elintéztem, éjt nappallá téve dolgoztam, de a társulatnak nem volt elég még Dárius kincse sem (nevet). A hivatalos érv az volt, hogy nem törvényszerűen, vizsgával kerültem a főnöki pozícióba, hanem a társulat választott meg. Pedig szerintem annál nincs demokratikusabb eljárás, mint hogy valakit a társulat nevezzen ki. Nagyon meg voltam sértődve, de mégis rá tudtak beszélni, hogy vegyek részt a meghirdetett versenyvizsgán. Naiv voltam, mert el volt már döntve előre, hogy ki legyen az igazgató. Én írtam egy pályázatot is, de Petre Panait, az akkori főigazgató – aki hosszú pályafutásom alatt a legkártékonyabb váradi színházvezető volt – azzal dobta vissza az anyagot, hogy ő nem tudhatja, hogy én írtam-e, vagy csak valahonnan másoltam az egészet. Úgyhogy rögtönzést kellett írni, mint az iskolában, a versenyvizsga-bizottságban pedig nem volt egyetlen szakember sem. Lelkileg megviselt az ügy, de az új vezetés becsületére legyen mondva (Márton Erzsébet és Meleg Vilmos – szerk. megj.), hogy méltányosan, tisztelettel bántak velem, nem beszélve arról, hogy ők szervezték meg a 35 éves jubileumomat. Sok szép szerepet játszottam társulatvezetői ténykedésem után is, és rendeztem is a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabot. Érdekesség, hogy ezt követően kaptam több díjat is, de nem a színészi alakításaimért, hanem a nyolc évnyi társulatvezetői munkámért. Így kaptam meg az EMKE díját és a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét.”

Jubileum és világjárvány

„1970. augusztus elseje óta vagyok a váradi színház tagja, ebből az ügyből kifolyólag a leghosszabb ideje vagyok a színházban. Az volt a szerencsém, hogy amikor elértem a nyugdíjkorhatárt, akkor nem küldtek el nyugdíjba. Tulajdonképpen csak most küldtek el, de ezután is szerződtetnek szerepre, ha szükség lesz rám. Most is játszom a Lila ákácban, amit nemrégiben adtunk elő Gyulán hatalmas sikerrel, zsúfolt házzal, maszk nélkül. A Napnyugat expresszt sem játszottuk még ki, abban is van szerepem. Nem így képzeltem el az ötvenéves jubileumomat. Én úgy gondoltam, hogy eljátszok egy jó kis jutalomjátékot, de a járvány közbeszólt. Ma sem tudni pontosan, hogy mi lesz az elkövetkező időszakban. Egyelőre az az elképzelés, hogy szeptemberben lesz egy miniévad. Az utolsó előadás a Sybill lesz szeptember 27-én, és azt követően rendeznek egy könyvbemutatót. Az ötven éves jubileum alkalmából Nagy Béla (a Szigligeti Színház volt irodalmi titkára – szerk. megj.) írt egy beszélgető könyvet velem, az a címe, hogy Thália ölében, és nekem nagyon tetszik (nevet). Erről a kötetről fogunk beszélgetni. Köszönet illeti Czvikker Katalint, a Szigligeti Színház főigazgatóját, az ő anyagi támogatása nélkül biztosan nem lehetett volna kinyomtatni a könyvet.”

A színház küldetése?

„A színház rengeteg stíluson és ízlésen ment át ötven év alatt, sok minden változott, és mindig követni kellett a divatot. A színház sokkal gyorsabban változik, mint a közönségnek az ízlése, ezért nagyon nehéz a nézőket magad után vonszolni, mert az Istennek se akarnak jönni, ragaszkodnak ahhoz, amit megszoktak. De én csak azt sajnálom, hogy a mai fiatal színészeknek nincs lehetőségük arra, hogy átérezzék a színháznak a küldetését, amiről fentebb, a nagy élmények kapcsán már meséltem. Most is megvan a tisztességes siker, de nincs az az érzés, hogy együtt lüktet velünk a közönség, amikor nem is elszakíthatatlan szálak, de kötelek vannak a nézők és a színészek között. Ez tette csodálatossá és felejthetetlenné a szakmát, amit most már nem érzek. Lehet, hogy velem van a baj, de ettől függetlenül érzékelhetném azt, hogy ha velem nem is, de másokkal megtörténik a csoda, de nem történik meg másokkal sem. Lehet, hogy a színház még hiszi azt, hogy van küldetése, de alapjában véve már nincs. Én abban a hitben nőttem fel, hogy a színház jobbá, szebbé és nemesebbé teszi az embert, mert ezért teremtődött annak idején. De ez ma már valahogy nincs benne a levegőben. Lélektelenné vált a társadalom, a munka utáni rohangálás, a könyöklés, az érvényesülés befeketítették az életünket, és szerintem a színház is ezt tükrözi ma már. Rövid húsz év alatt eljutottunk oda, hogy egyes kollégák és a szakma előtt nevetségessé vált olyasmit mondani, hogy a színháznak küldetése van. És igaz ez a közönségre is. Ez most, a járvány idején is megmutatkozik. Az emberek talán még többen járnak színházba, mint korábban, de senkinek nem hiányzik, ha éppen nincs előadás, legalábbis én úgy érzem.”