Szivattyú, öreg

Amikor először törnek be az emberhez, és viszik el a húsz éves, rozsdálló, de amúgy frankó kis villanyrezsóját, ami milliószor húzta ki a pácból egy-egy didergősebb őszi estén hibátlan forró kávét prezentálva, és a sarokban buddhista szerzetes módjára mormoló, koszlott hűtőnek is hűlt helye, csak a recsegő deszkapadló világít, ahol állt, de még a sütőrumot is elvitték, a búfelejtőt, a bitangok, na, akkor a férfiember bepipul.

Izgatott a hülyéje, hogy kifosztotta őt a nagyvilág. Telefonál, pampog, viszi a kocsmába a szót, el.
A szomszédai végighallgatják egyszer, kétszer, hatszor, majd lemenekülnek a pincébe, megkushadnak a paszulyban, elbújnak a budiba, ha meglátják.

Amikor másodjára is elviszik a cuccot, abban tudod mi a legrosszabb?
Hogy közben mindent kicseréltél.
Beadtad az asszonynak, hogy az otthoni tévé már gagyi, és ki kéne vinni a kertbe, haza meg venni egy újat. És a lopás ürügyén a kerti szerszámokat is totál felújítottad.
Meggyőzőbb voltál, mint egy kibiztosított Kalasnyikov. A haverokkal felesezve még röhögtél is egy öblöset a tolvajon a szivattyú miatt, mert sose vette fel a vizet, csak hörgött, mint egy asztmás varangyosbéka, szivattyú, öreg, nyerítettél kárörvendőn. Aztán nem volt olyan őszinte a mosolyod.
Villámgyorsan döntöttél: kisebb vagyonért rácsokat tetettél fel, amitől a kalyibád kezdett a Gyorskocsi utca durva melléképületére hajazni és a gyerekek elsírták magukat, hacsak a kinn alvást szóba hoztad.

December 15-én hetedjére pakolták ki a házat. Már rég nincs benne semmi, mostmár a sógoréktól örökölt, kopott ebédlőgarnitúra – hat szék, asztal – se.
Tele a hócipőd.
Tavasszal eladod az egészet, ahogy van. Legyenek boldogok. A mennyországban.