8 órája
Megkezdődött a MAFESZT Nagyváradon
Elkezdődött csütörtökön Nagyváradon a Magyar Színházi Szövetség Fesztiválja (MAFESZT). A nyitónapon a Csíki Játékszín alkotását láthatta a közönség a színházban: Florian Zeller Az apa című műve volt az első a felnőttelőadások sorában.
Pap István
Florian Zellernek a színművét állította színpadra a csíkszeredai Csíki Játékszín Vladimir Anton rendezésében, ezzel az előadással lépett fel a társulat csütörtökön este a nagyváradi színházban a MAFESZT keretében. A váradi közönség számára már csak azért sem lehet ismeretlen az amúgy filmes és színházi berkekben világhírű Florian Zeller, mert a Mária Királyné Színház nagy sikerrel játszotta a közelmúltban A fiú című drámáját. De a francia író, forgatókönyvíró alkotásai közül a legismertebb talán Az apa című darabja, amelynek különböző színre vitelei számos színházi díjat söpörtek be az évek során, de ennél is nagyobb sikert ért el a 2020-ban, magának a szerzőnek a rendezésében, brit–francia koprodukcióban forgatott film Sir Anthony Hopkins főszereplésével: az alkotás számos elismerést kapott, 2021-ben pedig elnyerte a legjobb adaptált forgatókönyvnek és a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat. Én a filmet még nem láttam, ami talán abból a szempontból nem baj, hogy nem ugrottak be óhatatlanul is viszonyítási pontok, nem zavartak meg az ilyen esetekben szinte elkerülhetetlen összehasonlítások, hanem a színpadi produkció önértékére tudtam koncentrálni.
Érzelmi hatás
Florian Zeller darabjait látva könnyen érthetővé válik, hogy miért örvend ekkora közönségsikernek. A szerző ugyanis nagyon jól tudja, hogyan kell az érzelmekre hatni, és ezt a tudását erősen ki is használja. Az apában az erős érzelmi töltet egy apa-lánya viszonyban sűrűsödik, melyben a lány minden erőfeszítése ellenére tehetetlenül áll a szeretett édesapjáért már bejelentkező halál kegyetlen törvényeivel szemben. A darab egy idős, demenciában szenvedő férfi, André (Fülöp Zoltán) világát vetíti elénk, méghozzá magának a beteg embernek a szemszögéből. Emiatt a jelenetek ugyanolyan zavart keltenek a nézőben, mint amilyen zavar lehet a szellemi képességeit elveszítő ember elméjében.
A jelenetek egymásutánjában felbomlik a mindennapi életben való tájékozódáshoz elengedhetetlen kronológia, egymásnak ellentmondó információk tűnnek elő valóságként, az arcok, alakok felcserélődnek, hol ezzé, hol azzá a szereplővé válnak. Nincs mese, hamar alkalmazkodni kell a helyzethez, fenntartásokkal kell kezelni a látottakat: a néző folyamatosan fel kell tegye magának a kérdést, hogy amit éppen lát a színpadon, az a darabbeli valóság-e, vagy pedig az idős André elmeszüleménye. A valóság és elképzelt realitás zavarba ejtő kettőséből bontakozik ki a család tragédiája: André fokozatos leépülése, valamint lánya, Anne (Fekete Bernadetta) áldozatvállalása, ami nagy lelki terheket ró rá és a magánéletére is komoly hatással van.
A leépülés fokozatait a színpadtér változásai is érzékelhetővé teszik: a darab elején még viszonylag gazdag bútorzatú szobabelső berendezései az előadás során egyre fogyatkoznak, mígnem egy teljesen üres tér marad a színen, ugyanúgy, ahogy a főhősnek a valósághoz való kapcsolódási lehetőségei is egyre szűkülnek. A szenvedéstörténet érzelmi hatását erősíti a kiválasztott, jobbára érzelemdús és melankolikus zene, valamint a videóprojekció is, különösen az anya és kisgyermeke kedves játszadozásait ábrázoló képsorok. Ezek szintén André belső világának képi kivetülései, amelyek a darab végén nyerik el értelmüket: a végül intézetbe került, teljesen infantilizálódott férfi számára a rég elhunyt édesanyja utáni vágyakozása jelenti a megváltást a széthulló életút végén.
Az apa címszerepe hálás, ugyanakkor felelősségteljes feladat is minden színész számára, mert rajta áll vagy bukik az egész előadás sikere. Fülöp Zoltán tisztában van ezzel a felelősséggel, és színészi tudását latba vetve viszi a vállán az előadást. A többi színésznek alkalmazkodnia kell ehhez a felálláshoz, ugyanakkor fenn kell tartaniuk a nézőben a már említett bizonytalanságot, hogy a darab realitásának síkján mozognak-e, vagy a főhős kényszerképzeteinek a megjelenítői. A rendező kevés támpontot ad erre vonatkozóan, lényegében a nézőre bízza, hogy a jelenet-puzzle darabokból összeállítsa a maga apatörténetét. De azért nem egy túl komplex kirakós játék ez, az előadás végére nagyjából összeáll a kép, mely egyfajta pszichológiai katarzisélményt nyújt a befogadóknak, hogy ők még nem tévedtek arra az útra, amelyen immár André jár, mert még rendet tudnak tenni a feléjük áradó impulzusok rengetegében.
