Kommentár: A modernitás kritikája (II. rész)

Ha az 50-es 90-es évek értelmiségi megmozdulásai a modern gondolkodás ellen az első támadást jelentették, az individualista megmozdulások az ellentámadást: ma mindenki zavartalanul bírálhatja az időket amik járnak, impulzusokból vagy személyes érdekéből fakadóan és a hangok káosza, amit a közösségi média és a média felerősít, megsüketíti a racionális párbeszédet, így a destabilizáló zaj, az egyetlen tájékozódási pont éppen annak a pardigmának, amitől szabadulnának.

Féljünk, kedves olvasók, attól a lendülettől, amivel a modernitást bírálják ma, de főleg maguktól a bírálóitól. Mert a sok esetben valós jóhiszeműségük elfedi a tudatlanságukat, nemtörődömségüket és e kettő mindig alapösszetevője a katasztrófáknak.

Leggyakrabban az amatőr kritika nosztalgikus perspektívából indul, ami valahol természetes, mivel korunk elidegenítő dekadens voltát akarják hangsúlyozni, ez meg nem lehetséges csak akkor, ha mérlegre tesznek egy másik korszakot, az állítólagos aranykort. A nosztalgia lehet konzervatív abban az értelemben, hogy a régente létezett örökségek ma veszélyben vannak (jó példa a hagyományos család körüli hiszti, amit férfi- nő és sarjak alkotnak), vagy revansista jellegű, amely egy már nem létező állapot újraélesztésével próbálkozik. Ennek nem kell feltétlenül tradicionálisnak lennie, hanem visszanyúlhat csak a modernitás egy előző szakaszáig, mert az amatőr kritikusok egy súlyos zavara az, hogy nem látják a modernitás korszakokon átívelő voltát, hanem azt hiszik, hogy az csak kortárs, esetleg legújabbkori. Így aztán a romantikusok középkori nosztalgiái, vagy a magyarok háború előtti nosztalgiája, vagy a Múlt felélesztését célzó nagy terv, amelyet egy melankolikus háziasszony ötölt ki Dan Lungu Kommunista banya vagyok című drámájában, mind beletartoznak a visszahozandók halmazába.

A revansista-konzervatív tengely kereszteződik a nosztalgikusok perspektívájával. Talán a legbecsületesebb perspektíva a személyes nosztalgia: sok idős romániai, akit megvetünk aPSD támogatása miatt és a kommunizmus dicsőitése miatt, ezt a becsületes (figyelem: nem korrekt!) nosztalgiát éli meg egy olyan kor iránt, amiről úgy emlékszik, hogy kényelmes volt, lendületes és csendes. Ez a szentimentális és átromantizált nosztalgia nem csak csökkenteni igyekszik a nehézségeket, hanem összegyúrja a motivációkat: sokan maguk a szószólói sem veszik észre, hogy a vágy tárgya nem az ideológia, nem a politikai rend, nem is a jöttmentség kényelme, hanem az abban a korban megélt fiatalság utáni vágy.

A tengely másik végén egy sokkal karizmatikusabb erőt látunk: nosztalgia olyan berendezkedés és állapot iránt, amelyet nem is élt meg a beszélő, hanem közvetítette felé a kollektív emlékezet, a művészetek, stb., ráadásul még el is torzította nemcsak a közvetítő, hanem maga az alany is. Így aztán egy fiatal, aki a kommunizmus iránt nosztalgikus, még vehemensebb is lesz, mint egy idős, miközben megszépített torzképét látja annak, amire vágyakozik. Méginkább ez van, amikor a vágy tárgya olyan múltba vész, amelyben már a kollektív emlékezet és a személyes tapasztalat sem ér el. Nevezzük ezt személytelen nosztalgiának.

Így meg tudjuk rajzolni a nosztalgia grafikáját: vízszintesen ott vannak a legrégibb és leghalottabb dolgok, baloldalt, jobbra pedig a megingathatatlanok. A függőlegesen már összetettebb: a tetején a plafon a jelen, és lemegy egészen egy kereszteződésig, ami a beszélő eredetét jelképezi, minden ami ez alatt van, olyan amit meg sem élt. A következő csoportjaink lesznek: konzervatív-személyes, konzervatív-személytelen, revansista-személyes, revansista-személytelen. A kedves olvasó észrevehette már a hatalmas aránytalanságot az életkor által beállított személyes és személytelen között, amelyek az idő távoli sötétjébe vesznek. Lássuk mindenkinek a sajátosságait.

Az első csoport a személyes-konzervatív nosztalgiáé, amely kényes a helyzetek fenntartására és az általunk megélt és számunkra kedves helyzetekére: hogy egyesek jóindulatúak, mint a család sorsáért való aggodalom, vagy az oktatásért, környezetért, de ezek keverednek perverz elemekkel (hozzárajzolhatunk egy morális tengelyt, de attól tartok ez relatív lenne), mint például 1990-96 peresztrojka korszaka, vagy az a jelmondat, hogy Nem adjuk el az országunkat.

A második csoport a személyes-revansista az elvesztett fiatalság, szépség, szerelem vagy a kommunizmus idejében tapasztalt egyszerű világ, a diktatúra stabilitása, "a Hitler nem csak rosszat csinált" mondás lényege (ami önigazolás, mások vagy saját maguk felé) nosztalgiájától van áthatva.

A személytelen-konzervatív csoport nagyjából azon gondolkodóké és politikusoké, akik a jelen vagy a jövő fenyegetéseit a múltban látják, hogy igazolják ezzel ötleteiket és viselkedésüket. Gondolhatunk itt az agitátorokra és összeesküvőkre és a bulvársajtóba illő törpe revizionistákra. Ugyanide tartoznak azok a nácik, akik azt képzelték, hogy a fajok közti évezredes harcok közepén születtek és küldetésük az volt, hogy megmentsék az árja fajt a pusztulástól. (Folytatjuk)

Gabriel Miloia