Kommentár: A modernitás kritikája (III.)

A legutolsó csoport messze a legmélyebb és legsötétebb, mert ebben találkozik két óriási entitás: egyrészt amit nem tudunk, az sokkal több, mint amit igen, másrészt az emberi történelem áldozatai (hullái?) mindig sokkal többen lesznek, mint a túlélői.

Megtaláljuk itt az ama múlt iránti nosztalgiát, amit nem is ismerünk és amit olyanná gyúrunk magunknak, amilyennek óhajtjuk. Ugyancsak itt vannak az Atlantisz keresői, a Római birodalom fasiszta parodizálói és az ISIS kísérletezői, akik a kalifátust próbálják életre hívni. Ugyanitt vannak a fiatalok, akik a két háború közti időszak iránt nosztalgikusak, meg a Vasgárda iránt, megtaláljuk a fiatal Eminescut, akit a hősies (és meglepően modern) középkor iránti vágy emészt, meg a Țepeș iránti, és az utódait, akik effektive arra vágynak, hogy Țepeș visszatérjen a közéletbe. Hatalmas volta miatt ez a csoport nyeli le a nosztalgikus érzetűek nagy részét, ugyanakkor mindenki megkapja a maga aranykorát a saját ízlése szerint.

Manapság a legismertebb tagjai ennek a csoportnak az ISIS emberei, újságírók, gondolkodók, politikusok a nyugati országokból beszélnek ezeknek a vadaknak a fundamentalizmusáról, amivel látszólag a régi kalifátusok tiszta hagyományaihoz való visszatérést keresik. De így van ez? Bár a kalifátusok történelme jól ismert és jól dokumentált, akármilyen aranykorhoz hasonlóan nehéz reprodukálni olyan ár nélkül, amely felvállalása esetén megsemmisíti magát a cél szellemét. Mert a kalifátusok nem ismerték a barbárságot és a nyers erőt, amit azért használnának, hogy magukra hasonlítsanak. Pontosabban az Umajjad kalifátus kevésbé idealizálta magát, mint a mai hamis utódai.

A kalifátus hazug örököse az ISIS, Irak és Levant iszlám államaként tartja számon magát, elfelejtve, hogy Levant és sokféle népe évszázadokig prosperált azon kalifátus szelíd uralma alatt, amelyet sokkal jobban foglalkoztatott a kereskedelem, mint a vallás: egyetlen kalifa még a keresztes hadjáratok során sem gondolt arra, hogy lemészárolja a szektáns vagy nem-iszlám közösségeket. Az etnikai és vallási tisztogatás nem is volt a középkor sajátja, hanem modern találmány, a nacionalizmus műhelyében jött össze. Itt van egy első csomag, amit a nosztalgikusok magukkal visznek az aranykorba.

Még egy lépés a tisztogatásban a dogmatikusság: az ISIS számára az iszlám kevésbé vallás és inkább ideológia, egy egységes világnézet. A bűntettek mellett az ISIS harcosai azzal is elborzasztották a világot, hogy lerombolják a nem-iszlám archeológiai leleteket, sőt a másfajta iszlám által emelt mecseteket is, ami megint új és felfoghatatlan: már a régi kalifák óta romosan álltak ezek, de nem csak békén hagyták őket, hanem a szektákat is, iskolákat is támogatták a sokasodásban. Az ideológiai tisztaság, ami nem enged más utat, megint csak a modernitás ajándéka, amit magukkal hurcolnak a múltba.

De az ISIS legmodernebb aspektusa az eszkatológiai interpretáció, az új kalifátus világvége szemlélete: őuraságaik azt képzelik és vállalják, hogy mozgalmuk sikere a történelem utáni helyzetet hozza el, állandó egyensúlyt és békét, de ezen utópisztikus illúzió ereje, ami az ideológiát áthatja maga a totalitarizmus: ez pedig a modern találmányok legmodernebbike.

Ime, hogy tesszük egyre modernebbé és rémálomszerűbbé, a XX. századnál is rémesebbé azt, ahogy a modernitásból kifelé törekedve a múltba tartunk. A múlt nemcsak kronológiailag van távol tőlünk, de azokban a maradványaiban is, amiket az idők folyása lerakott és amelyek révén egyre összeegyeztethetetlenebb a jelennel; ha pedig akár túlzott erővel fel akarjuk éleszteni – és csak túlzott erővel próbálhatjuk – nem tudjuk kitörölni a múlt emlékeit azok eszéből és szívéből, aki vissza akarnak fordulni. Azért, hogy odajussunk, nemcsak megfordítani kellene, hanem kitörölni a memóriából és a történelemből minden eseményt, fejlődést, tévedést, gondolatot és élményt, ami elválaszt a vágyott múltbéli ponttól. Egy lehetetlen és fölösleges törekvés, maga a legnagyobb hübris: mert csak a modern ember érzi annyira a maga és a természet urának magát, hogy még az idő folyását is megpróbálja megváltoztatni.

A posztapokaliptikus filmek többsége onnan indul, hogy rombolással megvolt a visszafordulás, intézményi összeomlással, implicite világvégével: ezek egy új sötét kort mutatnak be, amelyben az emberiség törzsi vagy pszeudofeudális helyzetbe jutott vissza. Akármilyen buták is ezen filmek premisszái, jól mutatják az árát a visszafordulásnak. (Ezek a filmek, amelyek a háború utáni korszakban jól mennek, egyszerre modernek és antimodernek: egyrészt elismerik az emberi természet erejét, amelyet az összes modern civilizációs eszközzel sem sikerül javítani, másrészt belénk csepegtetik a félelmet az emberi természettől és általában a természettől.)

Akár tetszik, akár nem, a modernitásból az egyetlen kivezető út a saját végében van, a jövőben, és akár tetszik a paradigma, akár gyűlöljük, úgyis meglesz végül ez a kilépés. Majd meglátjuk, hogy mennyi és pontosan mely elemei mennek át a valódi posztmodernitásba, és hogyan lesz ez az átmenet: mert a klasszikusok és posztklasszikusok soraiban összeomlás volt, amit ma már a technológiánkkal és egymásrautaltságunkkal nem engedünk meg, ahogy azt sem engedjük meg, hogy a mi korszakunk főgonosza, a totalitarizmus átjöjjön majd velünk a hídon.

Gabriel Miloia