2019.02.20. 14:05
Az utolsó NAC-os mohikán, aki fejpárbajozott Bodolával
Még mérkőzött a NAC ellen, még játszott a NAC-ban, de bajnokságot nem nyerhetett a Nagyváradi AC csapatával: a ma 97 esztendős Kozák Lajos, a NAC egyedüli élő labdarúgója a fronton harcolt, amikor egykori társai első vidéki csapatként magyar bajnokok lettek.
Még mérkőzött a NAC ellen, még játszott a NAC-ban, de bajnokságot nem nyerhetett a Nagyváradi AC csapatával: a ma 97 esztendős Kozák Lajos, a NAC egyedüli élő labdarúgója a fronton harcolt, amikor egykori társai első vidéki csapatként magyar bajnokok lettek.
1944-ben meglepetésre a korábban már ezüstéremig jutó Nagyváradi AC nyerte meg a magyar labdarúgó-bajnokságot. Az 1940-es második bécsi döntéssel visszacsatolt Észak-Erdély csapatai közül legmesszebbre jutó együttes olyan világsztárokat adott a magyar válogatottnak, mint Lóránt Gyula vagy Bodola Gyula. Az 1943-44-es szezonban első vidéki bajnokcsapatként a Nagyváradi AC zárt az élen, és még a Kolozsvárnak is jutott hely a dobogón. A nagyváradi zöld-fehérek a magyar bajnoki cím mellett 1963-as megszűnéséig egyszer a román bajnokságot és a román kupát is elhódították.
A kezdetektől…
Az 1910-ben alakult Nagyváradi AC röviddel megalakulása után kérte felvételét a labdarúgó-szövetségbe. Felvételének egyik feltétele az volt, hogy oda-vissza alapon mérkőzést kell játszania egy olyan csapattal, amely már tagja a szövetségnek. Így került sor a Kolozsvári Vasutasok elleni első találkozóra, amelyet a vendégek nyertek meg 2–1-re, a visszavágón viszont a váradiak 5–1-re diadalmaskodtak.
1912-ben megalakult a Nagyváradi Törekvés, majd 1921 őszén beindult a kerületi bajnokság a NAC, a Törekvés, az Egyetértés, a Makkabea, a Szalontai SC, a Szatmári Törekvés és a Nagykárolyi AC csapatainak részvételével. A NAC fejlődése 1920-tól 1940-ig, kivéve az utolsó 2-3 évet, szinte töretlennek bizonyult. A váradi zöld-fehérek a második világháború alatt a magyar élvonalban szerepeltek, s az 1943/44-es idényt – 13 ponttal megelőzve a második Ferencvárost – magabiztosan nyerték meg. A második világháború után megszűnt NAC helyét a Progresul ICO vette át, amely 1949-ben román bajnoki címet nyert, majd 1956-ban a román kupában is diadalmaskodott. A bajnokságot nyert NAC együttese: Krüger Károly, Rónai Ferenc, Vécsey Adolf, Mészáros Ferenc, Ónody Andor, Perényi (Pecsovszki) József, Juhász Gusztáv, Deményi (Demetrovics) Rudolf, Szegedi (Simatoc) Miklós, Kovács II. János, Lóránt Gyula, Kovács I. Miklós, Barna (Stibinger) János, Sárvári (Spielmann) Ferenc, Bodola Gyula, Tóth III. Mátyás, Krausz András, Tóth Sándor, Fuszek (Scherz) Kamill, Ferenczi (Fernbach) Antal.
1943 - 1944
1. Nagyváradi AC
30
24
1
5
78–36
49
2. FTC
30
16
4
10
71–46
36
3. Kolozsvár
30
15
6
9
54–45
36
4. Gamma FC
30
14
7
9
53–40
35
5. Újpest
30
13
7
10
92–59
33
6. Újvidék
30
12
7
11
68–58
31
7. Salgótarján
30
13
4
13
71–60
30
8. Szolnok
30
13
4
13
59–58
30
9. Csepel
30
12
5
13
63–66
29
10. Kispest Honvéd
30
11
6
13
66–64
28
11. Diósgyőri VTK
30
11
6
13
49–59
28
12. Debreceni VSC
30
10
8
12
48–70
28
13. Kinizsi
30
8
11
11
54–61
27
14. Szeged
30
9
6
15
53–68
24
15. Elektromos
30
9
2
19
60–97
20
16. BSZKRT SE
30
4
8
18
50–102
16
Csinos pályafutás(a)
S hogy miért kezdtem egy kis NAC-történelemmel? Álljon itt válaszul az alábbi történet:
A napokban otthonában látogattam meg a Nagyváradi AC labdarúgócsapat bővített keretének utolsó, élő tagját, a 98. életévét taposó KOZÁK LAJOSt, aki annó többnyire a NAC II.-ben játszott, de két alkalommal az első számú csapat mezét is magára öltötte. Csak azért nem lett a magyar bajnokságot nyert Nagyváradi AC állandó tagja, mert 1941-ben besorozták, a frontra került, s csak a második világháború végeztével tért vissza szülővárosába, Nagyváradra. Már a találkozásunk sem volt mindennapi: a Bihari Napló előfizetéssel kapcsolatban csengettem fel a kaputelefonon. A tömbház harmadik emeleti lakása ajtaját egy idősebb, szimpatikus illető nyitotta ki, s miközben jövetelem célját taglaltam, leült az ajtó melletti cipőtartóra: „mostanában fáj egy kicsit a lábam” – mondta. „Hetven körül az ember már megérzi az időváltozást” – válaszoltam, mire megkérdezte: „Ön szerint hány éves vagyok?” Nem válaszoltam azonnal, előbb végigmértem, sportos alkata miatt 65-70 év körülinek saccoltam, a keze nem remegett, a tekintete szintén „fiatalos” volt. Kis habozás után, kivágtam: „70!!!”. A szája sarkában egy pillanatra huncut mosoly jelent meg, majd felállt, kihúzta magát, s csak annyit mondott: „kilencvenhét…” Se köpni, se nyelni nem tudtam, még azt is elfelejtettem, mit keresek ott. „Viccelni tetszik?” – hebegtem. Nem viccelt, 1921. augusztus 5-én született Nagyváradon, azaz idén lesz 98 esztendős…!
Foci és háború
Két szóval azonnal felkeltette az érdeklődésemet: „a futball, meg a front, tönkrementek a lábaim…” Kértem, később már könyörögtem, hogy meséljen az életéről, de szó, ami szó, nagyon nehezen állt kötélnek. Pedig nem egy magának való, bezárkózott bácsikáról van szó, aki nem szívesen fogad vendéget, nem szívesen beszél a múltról, a háborúban tapasztalt borzalmakról, a világégés során átélt számtalan esetről. A kétszobás lakásba lépve körülnéztem, sőt szaglásztam: nem volt az az öreges, dohos bűz odabent, nem találtam rendetlenséget, semmi nem utalt arra, hogy ott egy egyedülálló idős férfi lakik. Meglepő tisztaság fogadott, „vajon ki vigyáz a bácsira?, ki takarít, főz rá?” tolultak az agyamba a kérdések, de nem akartam tolakodó lenni, nem szegeztem neki a kérdéseket. Ő viszont, mintha olvasott volna a gondolataimban, csak annyit mondott: „ha sár van kint, törölje meg legyen szíves a cipőjét, mert nemrég takarítottam. Magad uram, ha szolgád nincs, valakinek tisztán kell tartania a lakást” – mondta, majd a helyére tette a súlyzókat, amelyekkel nap, mint nap edzésben tartja magát…
Leültünk az asztalhoz, s öt perc sem kellett és Lajos bá belemelegedett az emlékezésbe, beszélt a gyerekkoráról, az első szerelméről, a futballista évekről, majd a korai besorozásról, a háborús évekről és a leszerelésről, a családalapításról, a gyerekeiről, de a legszívesebben az unokáiról szólt. Hihetetlen volt tapasztalni, mennyire tiszta az elméje, milyen pontosan emlékezik ezelőtt hetven, meg nyolcvan évvel korábban történt dolgokra, eseményekre. Mesélés közben olykor-olykor könnycseppek jelentek meg Lajos bá szeme sarkában: nem szégyellte, nem kért elnézést, jól esett neki az emlékek feltörésének eme kifejezése. Volt, hogy megállt egy-egy pillanatra, de nem azért, hogy emlékek után kutasson vagy szavakat keressen egy-egy kifejezésre, megállt, mert újra átélte azokat az eseményeket, újra ott volt a 70-80 évvel korábbi helyszíneken, ott voltak a szülei, a szerelme, a barátai, a futballista társak.
A klub névváltozásai
1910-1945
Nagyváradi Atlétikai Club (NAC); románul: Clubul Atletic Oradea (CAO)
1945-1948
Clubul Sportiv Libertatea Oradea; magyarul: Nagyváradi Szabadság SC
1948-1951
Intreprinderea Comunala Oradea (ICO)
1951-1958
Progresul Oradea; magyarul: Nagyváradi Haladás
1958-1961
Clubul Sportiv Oradea
1961-1963
Crișana Oradea
Jó volt arra a pár órára hallgatónak lenni, néha mintha én is ott lettem volna a NAC zöld-fehér mezében, a fronton vagy a fényképezőgép mögött és a szabász-műhelyben. Mert Kozák Lajos úri szabó volt, méghozzá, ahogy mondani szokás, a legjobb fajtából, a hobbija pedig a fényképezés volt. A háború után, a civil életben a Cotexnél helyezkedett el, mint szabász, de hírnevét messzire vitték, hiszen az egyedüli szabó volt közel, s távol, aki próba nélkül készített el bármely női vagy férfi ruhát. Na de ugorjunk vissza a távolabbi múltba…
Az a sárga labda…
Mint már említettem volt, Kozák Lajos 1921. augusztus 5-én született Nagyváradon, családja a templomtéren, az eklézsiaházban lakott. Öten voltak testvérek, két fiú bátyja igen korán meghalt, az egyik 24 esztendősen a háborúban, a másik 32 évesen egy súlyos betegség következtében…
1926-ban a szülei építkezésbe kezdtek a Barók-teleken (az egykori Károlyi pálya, mai nevén Bodola Gyula Stadion mögötti terület – szerk. megj.), a házuk a mai Cantacuzino utcán épült fel, évtizedekkel később ledózerolták, tömbház került a helyére. Nos, az ominózus Barók-teleken kezdődött a focikarrier, amelyre Lajos bá eképen emlékezik: „hatalmas üres telek volt ott, ott játszadoztunk, fogócskáztunk, mígnem a Törekvés edzője, Sütő bácsi kihozott egy sárga labdát, megkérdezte ki akar futballozni, s már közénk is dobta azt. A legtehetségesebb fiúk bekerültek a Töri törpébe, ekkor 1934-et írtunk, s én először játszottam igazi csapatban. Egy év sem telt el, s felfigyelt rám a NAC trénere, Rónay Ferenc, így 1935 már a zöld-fehér csapatban talált. Barátommal, Zilahi Lászlóval végigjártuk az összes ranglétrát, mígnem 1941-ben megnyertük az országos ifjúsági bajnokságot. Ebben az időszakban már állandó tagja voltam a NAC II.-nek, sőt két alkalommal az első csapatnál is bizonyíthattam”.
Akkoriban a két NAC számos edzőmeccset játszott egymás ellen, s a centerhalfot (középfedezet) játszó, „Csinos” becenevet kapó Kozák számos fejmeccset vívott Bodola Gyulával, amelyekből többnyire a hátvéd jött ki győztesen. „A fejjátékom volt az erősségem, ezért is kerültem a védelem tengelyébe. Emlékezetesek voltak a Bodolával vívott csaták, de mi soha nem ellenségek, hanem tisztességes ellenfelek voltunk a pályán. Pontosan emlékszem, hogy 1941-ben, amikor már Nagyváradon volt a német katonai parancsnokság, ismeretséget kötöttem egy német fiúval, aki számos alkalommal csábítgatott a hazájába, hogy játsszak náluk, mert ott jól megfizetnek majd. Édesapám villamosvezető volt, őt is megkörnyékezte a fiú, s végül, amikor azt mondta, hogy hazarendelték, én is nekivágtam a nagyvilágnak. Akkoriban nem volt útlevelem, a németek viszont seperc alatt kiállítottak a nevemre egy magyar igazolást és Rostockig meg sem álltam. A Henkel repülőgépgyártó üzem csapatában futballoztam, jól éltem minden szempontból, csak a honvágy nem hagyott nyugodni. Be is jelentettem, hogy hazajövök. Óvva intettek, hogy amennyiben megállítanak a határnál, besoroznak katonának. Nem bántam, jöttem, s úgy is lett: 1941 karácsonya és újév között bevonultam, fél évvel később pedig a 25-ös hadosztály katonájaként kivezényeltek a frontra”.
Fagyos „hangulat”
A fronton előbb Szászfenesen rádiós volt, majd szálláscsináló (az értelmező szótár szerint olyan – a kiküldő alakulat nagysága szerint magasabb vagy alacsonyabb rendfokozatú – katona, akit rendszerint kisebb osztaggal azért rendelnek előre, hogy az utána érkező alakulat számára elhelyezést, szállást biztosítson) lett belőle, egy alkalommal egy kétéves kisfiúnak köszönhette, hogy életben maradt, de túlélte a világégést, pedig, mint mesélte borzalmasan kemény teleket éltek meg: „ha levettük a csizmát az megfagyott, s nem lehetett újra felhúzni, ha nem vettük le, akkor a lábunkra fagyott rá. Aki nem élte át, az nem tudja elképzelni min mentünk keresztül és ez csak az időjárással folytatott csata volt…”
Kozák Lajos 1945. májusában lett ismét civil, s gyalog indult el haza. Az út számos viszontagsággal járt Németországon, Ausztrián és Magyarországon keresztül, mígnem végre ismét szülővárosa talajára léphetett. Itthon még néhány évig futballozott, többek között Bihardiószegen és Nagyváradon, de ez már nem volt az, mint a 40-es évekbeli NAC-os korszak. Később megházasodott, felesége egy lánnyal és egy fiúval ajándékozta meg, hét dédunokája született, s egyik legfőbb vágya, hogy az ükunokáját is a karjába foghassa…
Szántó Á. Zoltán
