Szajol: harminc éve történt Magyarország egyik legsúlyosabb vasúti tragédiája

A magyar vasútközlekedés talán legsötétebb napja 1994. december 2-a: egy Debrecen felől érkező gyorsvonat Szajolnál 16.45-kor 112 kilométeres sebességgel kisiklott, és a szerelvény több kocsija szinte berobbant a vasútállomás épületébe és egy lakóházba. A Hajdú-bihari Napló annak idején több anyagban is részletesen foglalkozott a szajoli vasúti balesettel, ezekből szemlézett a haon.hu, hogy a tragédia 30. évfordulóján minél teljesebb képet adhasson a katasztrófa nagyságáról. 

A 15 óra 17 perckor Nyíregyházáról induló gyorsvonat villanymozdonya mögé hét, szinte zsúfolásig megtelt – péntek volt aznap, így sok diák igyekezett haza – személykocsi volt kapcsolva. Olyan sokan utaztak a nyíregyi gyorson, hogy Debrecenben sok utas lemaradt, mert nem fértek fel a szerelvényre – mint ahogy az később kiderült, ők voltak a szerencsések...

A rosszul átállított váltó miatt Szajolnál a gyorsvonat mozdonya és az első kocsi a nagy lendület miatt továbbhaladt az első vágányon, a második vagontól azonban belerohant az állomásépületbe, átrobogott a restin, majd teljesen összeroncsolódva a trafikban állt meg. A harmadik kocsi letarolta a peront és kidöntött egy felsővezeték-tartó oszlopot is, majd keresztbe fordult. A negyedik vagon belerohant az állomás mellett lévő kétszintes, vasutas szolgálati házba, amit félig lerombolt. Az ott lakók a romok alatt rekedtek. Az ötödik és a hatodik kocsi is kisiklott, de azok nem károsodtak komolyabban. A leomló falak maguk alá temettek egy vagont, amely teljesen megsemmisült. Hogy benne hány halott lehetett, senki sem tudta, a helyzet annyira reménytelennek tűnt, hogy meg sem kezdték a mentést. Az állomás félig összeomlott, több kocsi szétroncsolódott. A helyszínen 27-en vesztették életüket, 4-en a kórházban haltak meg, 52-en pedig megsebesültek, többen súlyosan.

Szajoli vasúti baleset: segített, aki tudott

Összesen 40 mentőautó, 12 tűzoltókocsi, 8 műszaki mentőszer és egy tűzoltódaru érkezett a helyszínre. Riasztották a polgári védelmet és a hadsereget is, de a szajoliak is segítettek, ahol tudtak. A roncsokat a műszakiak csak az ötödik vágánytól tudták megközelíteni. Egy felborult kocsiban a baleset után csaknem három órával is találtak még élő embert.

A halottakat a váróterem kövezetére fek­tették, a sebesülteket elszállították.

A mentés óriási erőfeszítéssel folyt, de nehezítette, hogy nem tudták megközelíteni a kisiklott szerelvényt a leszakadt villamos felsővezetékek miatt, így nem tudták daruval megemelni a vagonokat. A mentés leginkább a harmadik kocsira összpontosult, amelyben még fél nyolckor is találtak élő embert. A sérülteket a szolnoki, törökszentmiklósi, karcagi, mezőtúri és ceglédi kórházakba szállították.

Gyermeksikoly hallatszott

Fodor Jánosné Szegedre utazott volna. Ő viszonylag könnyen megúszta a balesetet, zúzódásokkal, bordasérüléssel. Így emlékezett vissza: „Nagyon sokan voltak a vonaton. Kisújszállásig egy forintot sem lehetett volna elejteni. A baleset előtt úgy éreztem, mintha hirtelen fékezett volna a vonat, aztán mindenütt por volt, mintha kiütötték volna az ablakot.

Gyermeksikoly hallatszott, a szomszéd fülkében gyerekek utaztak.”

Z. Ildikó Szolnok megyében lakott, zúzódásokkal, és sok sebbel élte túl a balesetet.

„Karcagon szálltam fel a vonatra. Nagyon sokan voltunk, rengetegen álltak. Arra figyeltem fel, hogy a fülke furcsán mozogni kezdett, és az egész vagon pörögni kezdett velünk. A kezemmel próbáltam magam védeni. Aztán elestünk, alattam is voltak emberek, rám is zuhantak. Rengeteg por volt körülöttünk. Nekem is segítettek emberek, én is próbáltam segíteni rajtuk.

A mellettem lévő asszonynak szétrepedt a lába.”

Baki Pál Ceglédről az elsők között próbált segíteni: „Mi jöttünk ide elsőként, húztuk ki az embereket, vittük, volt, aki bicegett a lábán, haladt, másokat nem lehetett felismerni, eltűnt az arcuk.”

Barkó Attila, 29 éves leveleki lakos, aki az öccsével együtt utazott a fővárosba, elmondta, hogy abban a vasúti kocsiban ült, amelyik az állomásépület melletti lakóházba vágódott. Erős rándulást tapasztalt, majd nekicsapódott a fülke falának. Az eszméletét nem vesztette el, és hangosan próbálta nyugtatni testvérét. Az oldalára fordult vagonon később egy rést fedezett fel, amelyen sikerült kimásznia. Többek segítségével jutott le a földre, és bevitték a váróterembe, ahonnan a mentők a kórházba szállították. Az öccse hasonló módon élte túl a katasztrófát.

A Barkó fivéreknél súlyosabban sérült meg az a 21 éves egyetemista, aki Debrecenből vonatozott Budapestre. Emlékei szerint a robogó vonat egyszer csak nagyot rándult, kialudtak a fények, majd újabb rándulások következtek. Arra eszmélt, hogy egy falnál fekszik. Segítségért kiabált, és mintegy 10 perc elteltével egy férfi annyira megbontotta a törmeléket, hogy a támogatásával sikerült kimásznia. Még aznap éjjel több törése miatt megműtötték.

Több mulasztás vezetett a katasztrófához

Már a vizsgálatok megkezdése előtt bizonyossá vált, hogy a második vágányról az elsőre vezető váltóval történt valami, ami a balesetet okozta.

Néhány nappal a tragédia után már az is világossá vált, hogy a Szajolon szolgálatot teljesítő vasutasok több mulasztást is elkövettek, aminek az lett a végeredménye, hogy az ominózus váltót felvágták, amelyen az áthaladó vonat kisiklott.

Sz. Ferenc váltókezelőt a Jász-Nagykun Szolnok megyei bíróság öt és fél évi, F. István tolatásvezetőt kétévi, I. Ferenc kocsirendezőt másfél évi fogházbüntetésre ítélték.

Szajolban a vonat által lerombolt vasútállomást másfél hónappal a baleset után helyreállították.

A szolgálati ház azonban olyan súlyosan sérült, hogy azt teljes egészében le kellett bontani, a helyére egy emlékművet emeltek, amelyet Kő Pál szobrászművész és Balikó Gyula iparművész alkotott. Az emlékművön az alábbi felirat olvasható: „Öregedni ők nem fognak, mint azok, akik megmaradtak, aggkor nem sorvasztja, utókor nem hibáztatja, amikor a Nap lenyugszik vagy a hajnal megérkezik emlékeink megőrzik őket.”