A néphit szerint varázserejű napokat hoz Nagyboldogasszony

Nagyboldogasszony, Szűz Mária mennybevétele (Assumptio Beatae Mariae Virginis) legrégibb elnevezése: dormitio (elalvás) vagy pausatio (elpihenés) Mariae, azaz Mária elszenderülésének, halálának a napja. Szűz Mária mennybevételének dogmáját – amely szerint Jézus anyja földi életének befejeződése után testével és lelkével együtt felvételt nyert a mennybe, föltámadt fia dicsőségébe – 1950. november 1-jén hirdette ki XII. Pius pápa Munificentissimus Deus (A legbőkezűbb Isten) kezdetű apostoli konstitúciójával. Nagyboldogasszony napja kötelező ünnep, vagyis a katolikus hívőknek ezen a napon kötelező szentmisén részt venniük.

Az ősegyházig nyúlik vissza a hagyomány, hogy Jézus Krisztus nem engedte át a földi enyészetnek édesanyja, Mária holttestét, hanem röviddel halála után föltámasztotta és magához emelte a mennyei dicsőségbe.

Az ünnep meglétéről a 7. századtól tanúskodnak írásos emlékek, Mária mennybevitelét 847-ben IV. Leó pápa tette hivatalos ünneppé. Magyar elnevezése az 1446. évi Müncheni Kódexben tűnik fel először: „Marianac fel menbe vetele.”

Csak az üres koporsót találták a sírjában

Mária halálának és mennybemenetelének története kedvelt témája volt a középkori egyházi művészetnek, a kódexirodalomnak, a vallásos népkönyveknek, az epikus énekeknek. A hagyomány szerint Jézus három nappal előbb tudatta anyjával halála óráját. Mária testét az Olajfák hegyén vágott sziklasírba fektették, temetésére az apostolok felhőkön érkeztek a világ különböző tájairól. Tamás csak harmadnapra jelent meg, és miután látni akarta az elhunytat, felnyitották a sírt, amelyből kellemes balzsamillat áradt. A koporsó viszont üres volt, csak halotti leplek voltak benne. Míg az apostolok ezen álmélkodtak, az égbolton megpillantották Mária testét, amint az angyalok énekhang kíséretében a mennyekbe emelik.

Szent István idején még augusztus 15-én ünnepelték

Magyarországon Szent István király avatta ünneppé Nagyboldogasszony napját. Az államalapító király minden évben augusztus 15-ére hívta össze Fehérvárra a királyi tanácsot, hogy törvénykezést tartson.

Élete vége felé, már betegen ezen a napon ajánlotta fel az országot Szűz Máriának, és 1038-ban ezen a napon halt meg.

A felajánlás nyomán a magyar közjogban érvényesült a Regnum Marianum-eszme, amely szerint Magyarország Mária országa, így a magyar államiság a kezdetektől összefonódik a Mária-kultusszal.

Nagyboldogasszony ünnepe egyben Magyarország patrónájának napja is, a Mária-kegyhelyekre tartó zarándoklatok, körmenetek, búcsúk ideje.

Varázserejű napokat hoznak a kisasszonyok

Nagyboldogasszony napjához számos legenda és népszokás fűződik. Mindenekelőtt ilyen a Mária-virrasztás magyar hagyománya, amely azon a hiten alapul, hogy e napon a napfelkeltében meg lehet látni a „Napba öltözött asszonyt” (Mulier Amicta Sole), akiről az Újszövetség a Jelenések könyvének 12. fejezetében tudósít.

A másik ismert hagyomány a virágokból összeállított Mária-koporsó készítése vagy a virágszentelés. A megszentelt illatos füveket és virágokat később vagy a halott koporsójába tették, hogy Máriához hasonlóan ő is dicsőségre jusson, vagy az épülő ház alapjába, másutt a csecsemő bölcsőjébe, a fiatal pár ágyába helyezték. Úgy tartják, hogy e nap időjárásából a termésre is következtetni lehet: ha a Nagyboldogasszony napja fénylik, jó lesz a bortermés.

A népi kalendáriumban a „két asszony köze”, azaz az augusztus 15-ei Nagyboldogasszony és a szeptember 8-ai Kisasszony napja közötti időszak varázserejűnek számít.

Ekkor kellett szedni a gyógyfüveket, kiszellőztetni a téli holmikat, a ruhaféléket, hogy a moly beléjük ne essen. A termékenységvarázsláshoz kapcsolódott, hogy ilyenkor „ültették a tyúkokat”, hogy az összes tojásukat kiköltsék, gyűjtötték a mészben sokáig elálló „két asszony közi” tojást.

Borítókép: Mária mennybemenetele Giuseppe Craffonara 1830-as festményén az olaszországi Riva Del Garda Santa Maria Assunta templomában