A spanyolnátha árnyékában (IV. rész)

Imre Zoltán

Bódy Tivadar budapesti polgármester felhívása (Az Est, 1918. október 19.): „Most bekövetkezett a pillanat, amikor az egész vonalon a legerélyesebb rendszabályokat kell életbe léptetnem, hogy a járvány továbbterjedését megakadályozzam. Hétfőtől kezdve tizennégy napra bezáratok minden színházat, mozit, nem engedélyezünk gyűlést, ülést, vagy más összejövetelt sem. A vendéglők és kávéházak záróráját valószínűleg este tíz órában állapítjuk meg”. A fővárosban előző nap 1190 volt a megbetegedések száma, és 67 halálesetet rögzítettek.

1918-ban, a spanyolnátha-járvány csúcspontján született meg ez a versike, amelyre az amerikai gyermekek játszottak, ugrálóköteleztek:

I had a little bird, / Volt egy kis madaram,

Its name was Enza. / Az volt a neve: Enza,

I opened the window, / Kinyitottam az ablakot,

And in-flu-enza. / És berepült in-flu-Enza.

A háromgyermekes édesanya, Simon Jolán 23 éves volt, mikor megismerte az akkor még csak 20 éves Kassák Lajost. A „halálos” szerelem lángja nap mint nap sebezte lelkét. Addigi élete sem volt egy leányálom, hiszen édesapját korán elvesztve már gyermekként dolgozni kényszerült. Varrónő édesanyjának segédkezett, majd hamarosan egy grófnál cselédleány lett. Még csak 17 éves volt, mikor Nagy János Pál asztalossegéd felesége lett (1902. november 23-án), aki nála 9 évvel volt idősebb. Első szerelem, házasságukba mint jövőbeli reménysugárba kapaszkodott. Jánostól három gyermeke született. A gyereknevelés mellett munkásként dolgozott az Egyesült Izzó gyárában. Munkás-szavalókórusokat vezetett, közben a Rózsahegyi Kálmán színiiskolát is elvégezte.

Az Újpesti Munkásotthon egyik rendezvényén, huszonhárom évesen hozta őt össze a sors Kassák Lajossal. Jolán mindent feladott, családját, gyermekeit, addigi életét. A szerelem parazsában, Kassák Lajos szeretője és mindenese lett. Dolgozott, hogy biztosítsa a pénzt a mindennapi betevőre, a lakbérre, mindezek mellett a háztartást is vezette. Kassák belement ebbe a viszonyba, bár nála a szerelem nem volt akkora hevületű.

1919-ben mindketten elkapták a spanyolnáthát, amibe majdnem belehaltak, a betegség még közelebb hozta őket egymáshoz. Egymásra voltak utalva, Lajos egy rövid időre felfedezte a mellette lévő kincset. Azon szerencsések közé tartoznak, akik nagy nehezen, de felgyógyultak a „spanyolból”. Ám Jolán élete mégsem végződött happy enddel.

A nem épp hűségéről ismert Kassák húsz évvel a megismerkedésük után végül feleségül vette az asszonyt. Gyermekük nem született, bár Jolán szeretett volna. Az állandó nélkülözés, Lajos félrelépései végül megkeserítették Jolán életét.

„Iszonyú sok gonddal küszködve, vegetáriánus koszton éltek Kassákék.

Nem felejtem el, mert sokszor találkoztam a Múzeum körúton Simon Jolánnal, aki esőben, hóban, sárban bőröndben cipelte Kassák könyveit, s könyvkereskedésről könyvkereskedésre járva ajánlotta őket. Ő maga csodálatosan szép, abszolút modern párnákat készített filcből, és azokat adogatta el. Amikor nagyon éheztek, akkor Kassák saját, valamint barátaitól – Bécsből és Párizsból – kapott képei potom pénzen kerültek eladásra. Én magam is vettem párnát és képet is, amikor láttam, hogy nagy szükségük van pénzre.” (Illés Ilona, Taxner Ernő, Illés László, Kabdebó Lóránt: Kortársak Kassák Lajosról)

1938. szeptember 25-én aztán drámai döntést hozott. Vasárnap történt, Kassák szokásához híven kora reggel horgászni indult a Dunára, Simon Jolán egyedül maradt otthon. Délelőtt még jókedvű volt, aztán délután magára nyitotta a gázcsapot. A búcsúlevelét már a konyhában ülve, a gázömlés közben írta meg. Elkeseredésére jellemző, hogy azon izgult, nehogy valaki megzavarja az öngyilkosság közben.

„Most háromnegyed négy van, már szédülök, valaki csenget az ajtón, jaj Istenem, csak menne el, nehogy megakadályozzák.”

Estefelé érkezett meg Kassák anyja a lakáshoz, de ekkor már Simon Jolán halott volt. Megérezte a gázszagot, szólt a házmesternek, aki feltörte a lakás ajtaját. Jolán egy karosszékben ült, már élettelenül.

József Attila: Simon Jolán

egyszer ha nem veszi észre

nézzetek az arcába hosszan

magános férfiak gondolták ki

amikor én még futbaloztam.

élete penge levegőben

boritsátok be nagykabáttal

sosem szavalt még verset tőlem

surol szalad egy könyvállvánnyal.

piros idegen gyerekek

nyugszanak meg majd szavára

elhallgatott – locsolókocsik

csörömpölnek föl budavárba.

„A nagy művész az, aki Isten ihletésével újat képes teremteni, aki minden lépésnél Isten útját, a pozitívumot látja” – a gyógyszerészből lett festőművész Csontváry-Kosztka Tivadar is a spanyolnátha áldozata. Patikusként egy nap, amikor firkákat rajzolgatott egy vénycédula hátuljára, kollégája, a gyógyszertár vezetője észrevette, majd meglepettségében felkiáltott: „Mit csinál: hisz maga festőnek született!”. Csontváry nemsokára hangot hallott, amely azt mondta neki: „Te leszel a világ legnagyobb napút-festője, nagyobb Raffaelnél.” Ekkor Csontváry sorsa végleg megváltozott. A gyógyszerészeti képzésének tudományát átszőtte a színek keverésének technikájába, ezzel sajátos, csillogó színvilágot hozott létre.

„Megtalálta a napút-színeket: világító sárgát, lángoló pirosat, fájdalmas rózsaszínt, borzongató kéket. Csontváry Kosztka Tivadar birodalmában tombol a napfény” – írta Szigethy Gábor Csontváry önéletrajzi könyvének előszavában.

Párizsban Pablo Picasso, amikor élőben megtekintette alkotásait, így kiáltott fel: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt a századunknak!”

Az utazó őrült, zseniális festő, a kor legnagyobbja Kisszebentől Párizsig, Rómától a Közel-Keletig, a Hortobágytól Münchenig, Dalmáciától Libanonig a legfenségesebb természeti képződményeket és ember alkotta emlékeket örökítette meg művein.

Münchenben tanult festeni Hollósy Simontól, leginkább posztimpresszionista műveket alkotott. Elismerést inkább külföldön szerzett, kevésbé volt hazai renoméja. Legismertebb képe a Magányos cédrus. Örökösei kocsiponyvaként akarták értékesíteni nagy méretű alkotásait, amiket az utolsó pillanatban vett meg Gerlóczy Gedeon.

1915-től egészségi állapota folyamatosan romlott. 1916-ban IV. Károly királlyá koronázásán jelen volt, hogy megfesse a koronázást, azonban egészségi állapota miatt nem tudta végignézni, így megfesteni sem. 1919. június 20-án halt meg a budapesti Új Szent János Kórházban, két héttel 66. születésnapja előtt.

Rómában született 1880. augusztus 26-án Guillaume Apollinaire (Wilhelm Apollinaris Kostrowitzky), édesanyja lengyel származású, apja olasz katonatiszt volt. Könyvtárakban ritka könyveket olvasott és jegyzetelt, társaságba járt, költőkkel, lapszerkesztőkkel ismerkedett, viszont leérettségizni nem tudott. Egy gazdag kölni családhoz került franciatanárnak 1901-ben, és a családdal együtt a Rajna vidékére költözött. Az itt töltött egy év alatt születtek a Szeszek című kötetének „rajnai versei”. Végül visszatért Párizsba, és állást vállalt egy bankban. Főnökei elnézőek voltak, így több időt tölthetett művészbarátaival a kávéházakban, mint a hivatalban. Miután a bank csődbe ment, úgy döntött, végleg az irodalom lesz a fő foglalkozása.

1909-ben megjelent első igazi könyve, A rothadó varázsló, majd A szektaalapító és állatverseinek ciklusa, a Bestiárium. Közben női álnéven, Louise Lalanne-ként írogatott gúnyos cikkeket a korabeli nőírók műveiről a belga Les Marges című folyóiratba.

„Mesés evő volt, tudta, hol bukkan fel először a zöldfejű spárga, hol legjobb a szarvasgomba, s a périgordi pástétom, ha valaki fölfedezett egy halkocsmát a vámnál, vagy a Szajna-völgyben, kiderült, hogy Apollinaire már rég tegeződik a gazdával, egy jó sajtért egésznapos kirándulásra vállalkozott, egyszóval a »flaneur des deux rives«, ahogy magát hívta, remekül ismerte a város könyv-, régiség-, konyha- és borföldrajzát. (…) Ugrató kedve és képtelen meséi egyszer nagyon meggyüjtötték a baját. Többekkel őt is a Mona Lisa lopásba keverték, s letartóztatták. Barátai egy tekintélyes úrnak telefonáltak segítségért. »Kiszabadítani Apollinairet?« üvöltötte. »Soha. Hogy felkössék? Akármit megteszek.« Szerencsére a vizsgálóbíró értelmesebb és lovagiasabb volt, mint a közéleti tekintély. Apollinaire kiszabadult, de a szörnyű kaland emlékét csak egy sokkal véresebb kaland törölte el. Kitört a háború. Apollinaire önként jelentkezett. A délfranciaországi Nîmesbe került tüzérnek.

Egyszer a Mercure de France olvasása közben gránátszilánk érte a fején. Nem vette észre, csak akkor hagyta abba az olvasást, amikor a vér a lapra csorgott. A sors rossz tréfája, hogy arra a folyóiratra folyt a vére, amellyel sokáig hadilábon állt. Párisba szállították, s koponyalékeléssel mentették meg a féloldali bénulástól. Ekkor került a fejére a vaspánt, ez a fájdalmas vaskorona, melyet haláláig viselt.” – Cs. Szabó László, Nyugat 1940., 7. szám.

1918-ban feleségül vette Jacqueline Kolbót, de sajnos az áhított boldogság nem tartott sokáig: az Európán végigsöprő spanyolnátha-járvány 1918. november 9-én a költőt is elragadta, 38 éves volt. A francia kritikusok szerint Baudelaire óta ő a még újabb modern költészet képviselője.

Halála váratlanul érte az avantgarde művészetet.

Tristan Tzara: Guillaume Apollinaire halála

nem tudunk semmit

nem tudunk semmit a fájdalomról

a fagy keserű évada

hosszú medreket váj izmainkban

inkább a győzelem örömét szerette volna

okosan csöndes bánatok alatt

bezárva tehetetlenül

ha fölfelé hullna a hó

ha éjjel emelkedne fölénk a nap

hogy melegítsen

ha koronájukkal lefelé lógnának a fák

- egyetlen könnycsepp -

ha a madarak leszállnának közénk

hogy fejünk fölött a csöndes

tükörben nézzék magukat

MEG LEHETNE ÉRTENI

szép hosszú utazás lenne a halál

s a hús a váz a csontok

végnélküli vakációja

(Somlyó György fordítása)

(Folytatjuk.)

Borítókép: Kórterem a spanyolnáthában szenvedő betegekkel