Kolozsvári vonósnégyes koncertezett a nagyváradi Tavaszi Fesztiválon

Tóth Gábor

Az Enescu-Bartók teremben lépett fel március 29-én, kedden 19 órakor a kolozsvári Arcadia vonósnégyes a nagyváradi filharmónia XI. Tavaszi Fesztiválja keretében. A kvartett tagjai – Török Anna (elsőhegedű), Răsvan Dumitru (második hegedű), Traian Boală (brácsa), Török Zsolt (cselló) – egyben a kolozsvári filharmónia szimfonikus zenekarának művészei, sorrendben: koncertmester és szólamvezetők. Mieczysław Weinberg (1919–1996) 4. vonósnégyesét (op. 20, 1945) és Ludwig van Beethoven (1770–1827) 8., e-moll kvartettjét (op. 59, ún. Razumovszkij, no. 2, 1806) adták elő – így mondjuk, merthogy előadták, de még hogy! Váradi kizárólagosságban olykor hosszú időre könnyű elfelejteni, hogy miként is szólhat valójában egy koncert, esetünkben a minőségi élő kamarazene. Nehéz tehát úgy megfogalmazni a kolozsvári Arcadia vonósnégyes mostani vendégfellépésének professzionális szintjét, hogy az ember óhatatlanul ne bántsa meg a jelenlegi váradi zenei élet aktív szereplőinek jelentős részét, s vele magát a kvartettet vendégül látott filharmóniát. Kockázatos is egy ilyen minőségi kamaraegyüttest meghívni, mert rögtön kiderülhet bárki számára, hogy így is lehet muzsikálni, jobban mondva: így érdemes. Jobb lett volna 60–70 zenekedvelőnél több érdeklődőt látni a nézőtéren, hogy többekhez jusson el ez a jó hír.

Az Arcadia vonósnégyes 16 éve alakult – a tagok zeneakadémiai éveikben találtak egymásra a szomszédos Kolozsváron –, de eddig valamilyen okból (talán meghívás híján) nem léptek még fel itt a filharmóniában, Váradon másutt igen. Összeállításukban hallhattuk egy szovjet szerző a második világháború időszakában írott zenéjét, ráadásul egy Beethoven által feldolgozott orosz témát is, szóval volt aktualitása ennek a muzsikának. Beethoven a három ún. Razumovszkij-kvartettet a nevezett bécsi orosz követnek dedikálta, az említett téma (Uzs kak szlava tebe bozse… / Dicsőség a magasságban…) – ami pl. Muszorgszkij Borisz Godunovjának koronázási jelenetében is szerepel – itt a harmadik tétel trió szakaszában hangzik fel négyszólamú imitációs formában. A háború előli kényszerű menekülés borzalmának aktualitása miatt mondjuk el, a műsor első szerzője, Mieczysław Weinberg, odesszai-kisinyovi zsidó művészházaspár gyermeke volt. A pár a kisinyovi pogrom elől menekült Lengyelországba, így Mieczysław már Varsóban született, majd a II. világháború kitörésekor ő is menekült, a Szovjetunióba. Hátramaradt szülei és húga a Trawniki koncentrációs táborban vesztek oda, őt magát a későbbi „békében”, az ötvenes évek elején Sztálin messzire elérő keze szándékozott hatástalanítani, csak Weinberg szerencséjére Sztálin időközben meghalt.

Az elhangzott no. 4-es Weinberg-vonósnégyes 1945-ből való, s ez még szelídebb alkotói korszaka, már ami a 17 kvartett kései darabjainak 20. századi merészebb formálását-nyelvezetét illeti. Weinberget a megközelíthetőség végett gyakran emlegetik egy kategóriában kortársával, barátjával Sosztakoviccsal. Persze minden előzmény nélkül ideékelve a váradi filharmónia amúgy is csapongó koncepciótlanságú műsormenetébe nehezebb megközelíteni zeneileg Weinberget olyan közönségnek, amelynek itt nem volt mostanság lehetősége Sosztakovics, Bartók, vagy más kapcsolódó 20. századi szerző kamarazenéjét hallani. A helyzet az, hogy a világ is csak az elmúlt egy évtizedben kezdte magának felfedezni és megpróbálni megérdemelt helyén kezelni a hihetetlenül termékeny Weinberg (pl. 21 szimfónia) sokrétű muzsikáját. Az Arcadia három Weinberg-kvartett (No. 2, 5 és 8) lemezfelvételével is hozzájárult már ehhez a folyamathoz, egy negyediket, jobban mondva a negyediket hozták el most tehát Váradra bemutatni. Hiányoljuk is, hogy nem volt téma a filharmónia részéről, hogy ez most váradi bemutató volt-e vagy sem. Összességében háborús borzalmakat, igazságtalanságokat idéz ez a karcos élű vonósnégyes, vívódásokat, üldöztetést, zsigeri sajgást, olykor döbbenetes légüres teret, ehhez hasonló nyomasztó zenét csak az tudhatott írni, aki háborút élesben látott, vagy aki saját bőrén tapasztalta meg milyen élni és alkotni próbálni a Szovjetunióban. Tegyük hozzá, hogy e zene érezhetővé tétele az Arcadia érdeme volt. Muszorgszkij Egy kiállítás képeinek gazdag-szegény zsidó párbeszéde is beugorhatna arról, ahogyan itt a második tételben a robotivá uniformizált társadalmi közegben minduntalan felbukkan a főcentralizáló megmondó ember, esetünkben a brácsatéma, és a parancspropaganda sulykolásával a víz alá nyomja a még levegőt keresgélő „szabad művész” fejét.

A tulajdonképpeni első alkotóilag független nagy zeneszerző, Beethoven fejét sem lehetett szerencsére víz alá nyomni. Az e-moll vonósnégyes mostani szintén stúdiófelvétel-minőségű interpretációjáról talán csak annyit, hogy bámulatos dimenziókat nyithat az előadói kifejezésben a pontosság igényessége és egy jól kalibrált skálájú dinamikai paletta, a kontrasztok Beethovenje tekintetében különösen is. Az Arcadia a komolyzene szóösszetételből, mint kiderült, kiválóan ismeri a „komoly” és a „zene” szavak előadóművészetileg együtt és helyén való kezelését. Talán már nem is annyira kuriózum, hogy láthatóan az Arcadia kvartett is áttért a kényelmetlen játék közbeni kézzel lapozás és kottatartóról lelógó ragasztgatott papíroldalak helyetti elegáns és praktikus digitális dinamikus tablet-képernyős kottaolvasásra.

A kamaraesten tapintható volt az a csend, amilyet akkor lehet érezni, ha van a színpadon mire odafigyelni, aztán pedig a közönség tapskitörése az előadás minőségéhez mérhető volt. A hazai folklór ihlette szellemes-aforisztikus ráadás sajnos egyidejűleg tragikumot is hordozott, szerzője a tavaly 43 esztendősen elhunyt nagyváradi születésű, Kolozsvárott sokrétű zenei tevékenységet folytatott Răzvan Metea zeneakadémiai oktató, zenekarvezető, komponista volt. Negyedik bagatelljével rá emlékeztek a kollégák.