Ákos: A gúnyhatár közöttünk áll, de engem ez nem érdekel

Pikó Stefánia

– Milyen volt a nagyváradi közönség?
– Nekünk igazán kijut a jóból, mert mindig mindenhol nagyon lelkes közönség fogad, és ez itt sem volt másképp. Az első néhány dal alatt talán kicsit megszeppentebbek voltak, még világosabb is volt, de aztán felengedtek, felszabadultak, és onnantól kezdve együtt lüktettünk és nagyon élveztük.

– Hogyan gondol általában a külhoni magyar rajongótáborára?
– Én nem gondolok másképp rá, mint a magyarországi rajongótáborra. Nem szeretem azt az attitűdöt, amikor csonka hazabéli előadók úgy jönnek ide, hogy „itt olyan más”. Nekünk, legalábbis én személyesen, úgy érzem, nekem pont az a dolgom, hogy ide ugyanolyan koncertet hozzak, mint amilyet Budapesten adunk, Győrben, Szegeden vagy amilyet két héttel ezelőtt Délvidéken adtunk, ahol életemben először jártam. Az elszakított területek közül az volt utolsó, ahová végre eljutottam. Mi Erdélybe és a Partiumba hazajárunk. Én ide a magyar testvéreimhez jövök. Értem, hogy ez egy másfajta helyzet, hogy a gúnyhatár közöttünk áll, de engem ez nem érdekel. Én azokhoz jövök, akik szeretnek, akik meghallgatnak, ahhoz a sok ezer emberhez, aki itt összegyűlt a Szent László téren. Én nem teszek különbséget magyar és magyar között, miért is tennék ilyet? A különbség most csak annyiban állt, hogy az Ilyenek voltunkat beletettük a műsorba, mert az egyébként nincs benne. Tulajdonképpen ezt négy éve nem is játsszuk, mert az ember a legismertebb számait nagyon sokat kényszerül játszani, de ez egy édes kényszer, ne vegye zokon most az, aki bennünket olvas. Hála Istennek elég sok ismert dalunk van, és lehet forgatni a repertoárt. Itt most ezt azért játszottuk el, mert tudjuk jól, hogy itt leginkább ezzel a dallal azonosítanak engem, noha az elmúlt harminc évben volt még néhány más dal is. Ennek ellenére úgy láttam, az új dalokat is kívülről énekelték az emberek, ami nagyon-nagyon jó érzés volt. Most már az internettel ezek a fizikai határok, ha nem is minden tekintetben, de az információáramlás tekintetében szertefoszlottak, és ide ugyanúgy eljut a lemezünk, mint más vidékekre.

– Hogy érzi magát ma, Európában?
– Én szerencsére Magyarországon lakom. Állítólag ez Európa része, de amit most Európában csinál a politikum… Egyébként Európában is normális emberek laknak, és normális emberek vannak többen – ezt sokszor elfelejtjük, mert csak a szélsőség hangját halljuk a politikumból és más területekről is, a művészetek területén különösen. Nagyon sajnálom azokat az embereket, akik olyan politikai vezetőket választottak, akik most a szakadék fölé lökdösik Európát, amit egy projektnek fognak fel, holott Európa egy eszme. Egy olyan eszme, amit a kereszténység hozott létre és tartott meg. Ha ennek a hitnek hátat fordít Európa, nálam okosabb emberek mondták – ha jól tudom, egy keresztény demokrata német vezető –: Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. Ennek a szózatnak az igazságát elég jól lehet ma érzékelni. Úgy gondolom, hogy Európa reménye ma a kelet-közép-európai régió. A normalitás utolsó szigetei ezek az országok.