Elkeseredtem

Pataki István

Igen. Elszomorodtam. Hiába jelent meg több száz versem újságokban, folyóiratokban és tizenöt kötetben, egyetlen egy sem tudja elszavalni, elmondani önmagát! Kétségbeejtő. Pedig milyen lélekemelő volna, s a napom is jól kezdődne, ha kora hajnali kávézásom, pöfékelésem közben megszólalna egy szép erotikusom, délben egy nemzeti-hazafias kívánna jó étvágyat, este, mintegy áhítatként, egy istenes versem mormolná önmagát. De nem. Meg kellett, kell elégednem Mácsai Pál, Ács Tibor, Kiss Törék Ildikó vagy Meleg Vilmos barátom tolmácsolásával.
Irigylem nagy elődeimet, mert ahogyan a sajtóban olvasom, az ő verseik megszólalnak. „Istenes versek szavalóversenyén” és „Vidám Versek Versmondóversenyén”. Szavalják, mondják önmagukat. Gondolom, a diákok meg hallgatják őket, szüleikkel, nagyszüleikkel, pedagógusaikkal együtt. No meg, a neves zsűrivel, amely végül a diákokat díjazza. Döbbenetes.
Félni kezdek, hogy jövőre – amolyan „hagyományápolásként” – ezeket a versenyeket ugyanígy hirdetik majd meg a szervezők, akik magyar nyelven tanító pedagógusok, magyarnyelv-szakos tanárok.
Óh, szent anyanyelvünk szent jelentéstana, meddig torzítanak még a haladó (bocsánat: progresszív) „nyelvújítók”?! Meg kellene tanulniuk, hogy anyanyelvünk nem olyan, mint a suszter kaptafája, amivel a kutyát akarta megdobni, ám az félreugrott, így nejét találta bokán. Így is jó! – kiáltott fel örömittasan a jó cipész. Hát, nem jó. Hogy stílusos legyek: nem oké, és nem heppi, kedves szervezők és közreműködők, akiktől joggal elvárható anyanyelvünk védelme.