„Szemünkben emberi nagysága vitathatatlan”

Születésének 100. évfordulóján hálával és tisztelettel emlékezünk volt osztályfőnökünkre, magyar- és franciatanárunkra, Tóth Istvánra, aki a Bihar megyei Tenkegörbeden született 1923. október 25-én.
Az elemi iskoláit szülőfalujában végezte. A vágya az volt, hogy otthon marad és folytatja ősei gazdálkodó munkáját, de tanítója és a falu papja meggyőzték édesapját, hogy írassa be fiát a nagyváradi Gojdu-líceumba. Így Tóth István 1944-ben érettségizett Nagyváradon, majd 1944–1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem hallgatója volt, ott szerzett francia–magyar szakos diplomát. 1948 őszén örömmel tett eleget Kállai Albert igazgató kérésének, aki meghívta a Klasszikus Magyar Vegyesiskolába nevelőnek és óraadó tanárnak.

1953–1954 között iskolaigazgató is volt. Igazgatói munkáját tanártársai eredményesnek tartották, de ő elfoglaltságai miatt lemondott erről, hogy több ideje maradjon beteg édesanyja látogatására és a versírásra, amire Horváth Imre és Székely János is biztatta.
Nagyon megszerette Nagyváradot, ezt a szép és kedves Körös-parti várost, melyről a Phoebus forrása című könyvében (a váradi latin nyelvű humanista költészet antológiájában) így ír: „Görbed szült meg testileg, Várad szellemi születésem városa”.
1959-ben, amikor mi, 14 éves nebulók a nagyváradi Klasszikus Vegyes Középiskola diákjai lettünk, büszkén és örömmel ültünk be Tóth István osztályába. Büszkék voltunk rá, hogy a mi osztályfőnökünk nemcsak tanár, hanem író, költő, műfordító, esztéta, számos nyelven beszélő filológus. Igazságos tanár volt, de igazságossága mellett megtapasztaltuk szikár szigorúságát is, nemcsak a magyar és francia nyelvórákon, de az osztályfőnöki órák fegyelmi dörgedelmeinek perceiben is. Velünk talán mégsem volt annyira szigorú, mint az előző osztályok diákjaival. Minket tegezett, míg őket magázta, ezért szigorúsága miatt diákkörökben nem volt túlságosan népszerű. Akkor még nem láttuk benne, hogy milyen szeretetre méltó, jószívű, barátságos és segítőkész ember. Szigora később, az osztálytalálkozókon rokonszenvvé, sokunk esetében barátsággá alakult.
Ha akkor még nem is mutatta ki irántunk való szeretetét, de törődött velünk. Kirándulni vitt bennünket a száldobágyi és a félixfürdői erdőbe, ezeken a kirándulásokon sokszor Vonház Antal latintanárunk is velünk tartott. Egy-egy ilyen erdei séta alkalmával sokat tanultunk e két természetimádó pedagógustól. Néha irodalmi körök előadásain is részt vettünk, itt ismertük meg az előző osztály tanulóit: Fábián Sándort és testvérét, Fábián Imrét, valamint Nikolits Árpádot.
Mi voltunk a legutolsó középiskolai osztálya. 1963-ban, amikor érettségiztünk, meghívást kapott a Marosvásárhelyi Tanárképző és a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe, ahol esztétikát tanított 1983-as nyugdíjba vonulásáig, közben 1979-ben a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen doktorált.
1991-től, már nyugdíjasként a gyulafehérvári Római Katolikus Hitoktató Tanárképző Főiskola tanára volt, szabadidejében latin nyelvű humanista és kortárs francia költőket fordított.
A szülői házat sohasem felejtette el, itt élte élete legszebb éveit. Nagyon ragaszkodott a Görbeden maradt rokonaihoz, különösen kisebbik, betegeskedő nővéréhez, akivel korban legközelebb állók voltak, és akivel számtalan gyermekkori élményen osztoztak. Amikor lehetősége volt, a feleségével Görbedre utaztak és igyekeztek a család gondján-baján segíteni.
Megtiszteltetés volt számunkra, hogy mindig örömmel jöttek Nagyváradra az osztálytalálkozókra, az irodalmi előadásokra vagy a gyalogos kirándulásokra a közeli erdőkbe, ezek mind felejthetetlen emlékek. Sokszor tartott előadást a reneszánszról, a váradi humanista költészetről, de büszkén számolt be párizsi útjáról, élményeiről is, amikor a francia írószövetség elnöke meghívta magához látogatóba.
Tóth István és felesége, Erzsike nagyon szívélyes vendéglátók is voltak, a különleges, gyümölcsökből készített boraikkal mindig szívesen kínáltak bennünket. A 70. születésnapján, mint az utolsó középiskolai osztályának diákjai meglátogattuk Marosvásárhelyen. Meglepetés volt a látogatásunk, csak a feleségével egyeztettünk előre. Akkor nagyon meghatódott, azt mondta: „Most ti adtatok nekem példát emberségből!”
Irodalmi munkásságát nem vagyok hivatott értékelni, azt megteszik a kortársai, az írók és a költők, de szemünkben emberi nagysága vitathatatlan.
Mi, volt nagyváradi diákjai nagyon sok hálával gondolunk Tóth Istvánra és köszönjük azt az igényes erkölcsi és pedagógiai mércét, amelyhez saját és diákjai életét igazította.
Kedves tanár úr! A te köszönéseddel zárom soraim: „Isten áldjon!” Isten áldjon, kedves Tóth István!

Az 1963-ban végzett XII. H osztály nevében,
Balla Istvánné, Reisz Ilona