Kortárs tangó-hegedűverseny és Dvořák szólt a filharmónia koncertjén

Tóth Gábor

Mestre művével kezdjük (ez volt a műsor második darabja), bármennyire is Dvořák volt itt a két koncertsúlypont. A Violintango mégis több annál, mint amit a korábbi előzetesben első hallásra írtunk róla, azaz hogy címe alapján szinte rögvest meghatározható az érzelmes tartalma – ez a felismerés most nemcsak Mestre kifinomult, egyben improvizatív kompozíciós munkájának köszönhető, hanem Nagy Kálmán kiváló szólójának, s egyben a vonóskar intellektuális jelenlétének. Mestre nemcsak hagyománytisztelő, de szellemesen innovatív alkotó, ugyanakkor erénye, hogy szerény tud maradni, s ezzel úgy bontja ki saját egyéniségét, hogy a régi nagyok tisztelete közepette mozog. Olyan meglepetések vannak itt, melyek nemcsak Piazzolla hangját parafrazálják, pl. részben nyájaskodó tangótörténetet, de felbukkan Oblivion-foszlány Rain over Santiago lágy kíséret-visszhanggal, körülölelő gondossággal Bach vagy Albinoni is, kompozíciós szempontból tudásvillantó fúga-struktúra, és a slusszpoén, egy univerzálissá vált tangózárlat, ami életigenlő humorral mindent borít. Tartalmilag minden szellemes, érzelmileg mégis nosztalgikus. Egy tangó-inspiráció adója pedig ki más lehetne, mint a szerelem, a múzsa, Mestre egyébként ukrajnai (Lembergi Szimfonikusok) kötődésének origója, Nataliya Borysyuk hegedűművésznő.

Régebb szép hagyomány volt a váradi filharmónia részéről, még egy korábbi, de mára félig elveszett kétnyelvűségi korszakában, hogy bemutatta sajtótájékoztatón minden héten a meghívott művészeit. Sajnos ez a tradíció kikopott, ma már az internetes közösségi posztok dominálnak a zeneintézmény alkalmi kommunikációjában. Mindenesetre kellemes meglepetés volt, hogy ezúttal egy olyan kortárs művet hallhattunk a koncert középpontjában, amit személyesen színpadra állva maga a kortárs szerző vezetett fel néhány őszinte mondattal, angol nyelven. Melani Mestre (sz. 1976) többek között szerényen elmondta, nemcsak megtisztelő, de igen ritka is ez a szerzői jelenléti helyzet. Tudvalevő, a régi óriások árnyékában kortársként labdába rúgni nehéz, hiszen főként a múlt nagy alkotói szerepelnek mindenkor koncertműsoron. A filharmónia megtette most epizodikusan ezt a kortárs nyitólépést, bár inkább Nagy Kálmán koncertmester lépése ez, aki a Mestre-szólót játszotta már korábban is (Székelyudvarhelyen, tavaly). Ingyen szeretetből való tanácsadásként írjuk a filharmóniának, hogy pl. plakáton szokás előre és az utókornak is jelezni azt, ha netán egy darab elhangzása helyi bemutató (esetünkben nagyváradi). A Violintango szólójátéka után ráadásként Nagy Kálmán Ysaÿe komoly technikai kihívásaival mutatta meg további hegedűművészi értékeit (Les Furies).

Dvořákról tudjuk, hogy nemcsak mozdonykedvelő, de mozdonysúlyú nagymester volt, a Karnevál-nyitány (egyébként hamvazószerda után egy nappal szólt most itt) fergeteges, ebből most valóban a fergeteget hallhattuk, mert kevés volt a vonóskar – a 120 éve elhunyt szerző nem biztos, hogy örült volna az 5-4-3 brácsa/cselló/bőgő leosztásnak. Persze a karmester dolga, hogy a mindenkori körülményeket felismerje, és ehhez igazítsa a hangzást. A szatmári Hermann Szabolcs nem először jár Nagyváradon, ráadásul az Aradi Filharmóniának és a Szegedi Nemzeti Színháznak is egyik jelenlegi karmestere, s korábban Szatmárnémetiben is volt dirigens, tehát ismeri itt is, ott is a helyi zenekari körülményeket, most mégis a határozott, nyers erőt választotta csillogtatás gyanánt. Sok értékes zenei téma veszett el a rezek kiabáltatása alatt, a koncert második részében is, bár szép momentum volt például a szimfónia második tételének elején a fúvóskorál. Dvořák IV. szimfóniája csupa meglepetés, ínyenceknek akad itt kérem Wagner-utókóstolgatás, de még anakronisztikusan César Franck előkóstolás is, illetve korai vázlat a nagy amerikai Kilencedikhez. Kár, hogy erről a Negyedikről se tudtuk meg, hogy váradi premier volt-e.