A fenntartható divatról volt szó az MCC-ben

Ciucur Losonczi Antonius

Az érdeklődőket Nagy Tímea Zita, az MCC nagyváradi képzési központjának vezetője köszöntötte, majd Máthé Krisztina, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézetének doktorandusza, a Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Kar oktatója beszélgetett a meghívottakkal: Antal Hajnal divattervezővel, Csalár Bence divatújságíróval és -szakértővel, A fenntartható divat kézikönyve és a Stílustérkép című könyvek szerzőjével, valamint Szalai Katalin vállalkozóval, ékszer- és ruhatervezővel.

Csalár Bence hangsúlyozta: egyfajta missziónak tekinti azt, hogy tudatosan, környezetbarát módon öltözködjék, önazonos magyar tervezőknek a termékeibe. Úgy fogalmazott: „megtiszteli a testét” ezzel, és ugyanakkor boldogabb ettől. Szerinte a tudatos fogyasztói viselkedés ott kezdődik, hogy odafigyelünk arra, hogy mit, hol és mikor veszünk fel valamit, mert ezzel kommunikálunk kifelé arról, hogy milyen a viszonyunk önmagunkkal és a világgal. Megítélésében néha nem árt újraválogatni a gardróbban levő darabokat, mert minden szekrény három „kupacból” áll össze: olyan viseletekből, melyeket már nem hordunk mert mások vagyunk, mint a megvásárlásuk idején; azokból a ruhákból, melyek a mostani személyiségünket határozzák meg, és ott vannak még a kedvencek is, melyeket valójában sohasem fogunk felvenni. Meglátásában az határozza meg, hogy reggel mit veszünk fel, hogy szeretnénk egy közösséghez tartozni, de ugyanakkor ki is tűnni, és ez néha kockázattal jár. Egy magyaros (erdélyi) viselet pedig nem feltétlenül muszáj hagyományos legyen, lehet kortárs is, „emészthetőbb” módon.

Antal Hajnal felidézte, hogy korábban egy ruhás céget irányított, mely dán termékeket forgalmazott, és csak a profithajszolás volt a fő cél. Rájött azonban, hogy ez a végtelenségig nem fokozható, ezért amolyan szükséges pluszként fordult a környezetvédelem felé, mert valami egyedit, újat, mást akart. Azóta már több mint 11 tonna papírt, több tonna bőrt és más textiliákat hasznosított újra – magyarázta. Arról is beszélt, hogy a tömegtermékek nem tükrözik vissza az egyéniséget, és olyan etikai problémákat is felmerülnek, mint a gyermekmunkaerő-foglalkoztatás, a rossz munkakörülmények és az alacsony bérezés a gyártási folyamat során.

Szalai Katalin eleinte csak ékszereket készített, kalotaszegi motívumokat, tulipános mintákat megjelenítve ezeken a kiegészítőkön. Aztán elvégzett egy divattervező tanfolyamot, és most már úgy készít fenntartható módon ruhadarabokat, hogy a sufniban talált régi tárgyakba – például pendelyekbe, lepedőkbe, párnahúzatokba – „lehel új lelket”, beépítve ezeket a viseletekbe. Erdélyi „divatdiktátorként” az 1845-1910 közt Bánffyhunyadon élt Gyarmathy Zsigáné Hory Etelkát említette, aki a 19. század utolsó évtizedeiben a kalotaszegi varrottast tette a monarchiában és külföldön is ismertté. Kitűnő gyakorlati érzékkel intézte a vállalkozás üzleti részét is, kapcsolatot teremtett áruházakkal, bazárokkal, bizományosokkal, divatszalonokkal és múzeumokkal. Árjegyzékeket küldött, rendeléseket vett fel és könyvelt is.