Ügyelj ránk fentről! – In memoriam dr. Vindis László

Tőtős Norbert

,,Jó napot kívánok! Vindis László vagyok!” – nyújtotta felém kezét egy udvarias, barátságos mosoly kíséretében, mintegy nyolc évvel ezelőtt. Így kezdődött ismeretségünk. Az az ismeretség, amely az elmúlt nyolc évben barátsággá alakult. Barátságos, udvarias, tisztelettudó jellemét minden páciens és kolléga megtapasztalhatta, aki kapcsolatba került vele. Ő nem úgy szólt a beteghez, hogy üljön le, mondja el, mi baja, hanem úgy, hogy „Kezét csókolom, Kovács néni, tessék szíves lenni helyet foglalni. Miben tudunk segíteni?” Szelíd, nyugodt hangja, emberi hozzáállása még a legnagyobb kínnal küszködő betegnek is fél gyógyulás volt. Udvariassága, kedvessége, segíteni akarása azt a benyomást keltette, hogy a legmagasabb szinten jellemezte az a bizonyos otthoni „hét év”, ami sok orvosból hiányzik. Nem telt el úgy nap, hogy ne mondott volna el egy jó viccet, vagy ne nevettünk volna egy-egy beszólásán. Panaszkodni ellenben soha nem hallottam. Az ő baját, fájdalmát, gondját is mindig egy jól időzített poénnal el tudta feledni, és el tudta feledtetni.
Egy dologban nem ismert tréfát: a munkájában, a hivatásában. Ahogy boldog emlékű édesanyjának, néhai Csiky Ibolya színművésznek Thália temploma, a színház volt a szent hely, úgy dr. Vindis László ortopéd főorvosnak Hippokrátesz temploma, a kórház volt az a hely, ahová mindig alázattal, elszántsággal és hivatástudattal lépett be, úgy, ahogy azt édesapjától, a mindenki által tisztelt főasszisztenstől, Laci bácsitól tanulta.
Saját bevallása szerint két helyen nőtt fel. Gyerekkora felét a nagyváradi színházban töltötte, ahová elkísérte édesanyját a próbákra és előadásokra, míg másik felét a nagyváradi poliklinikán, édesapja mellett. A mindig a középpontban levő, viccelődő, szereplő Lacikáról (ahogy sokan a mai napig szólítják) mindenki azt hitte, hogy édesanyja hivatását folytatja és színész lesz. Ezt azonban nővére, Andrea vitte tovább. Vindis Lacikából orvos lett. Nem egy orvos a sok közül, hanem a negybetűs ORVOS, aki megtestesítette az orvos fogalmát. Mindig azt vallotta, hogy tanulni nem szégyen, folyamatosan képezni kell magad. És ezt is tette. Tanult. Képezte magát, hogy mindig a legjobb tudásával szolgálhassa betegeit. Mindezt itthon. Fontos volt neki a szülőföld, Nagyvárad, és második otthona, Margitta, illetve a margittai kórház. És hivatása mellett a legfontosabb: a család. Felesége, és rajongásig szeretett kislánya, Fannika.
Mindig mindenre volt energiája, hiszen egyik ügyeletről rohant a másikra, Margittáról Érmihályfalvára a rendelőbe, és arra is jutott ideje, hogy a nagyváradi Caritas poliklinikán is rendeljen. Ment egyik helyről a másikra, zokszó, panasz nélkül, mert tudta, hogy a betegek tőle várnak gyógyulást. Soha egy beteget sem utasított vissza, még akkor sem, ha meg kellett kerülni az egészségügyi bürokráciát. Ha volt a betegnek programálása, ha nem, ha volt a betegnek pénze megfizetni a konzultációt, ha nem, ha munkaidőn túl is kellett maradni, önként, akkor sem utasított vissza soha egy pácienst sem. Mert esküjéhez hűen, igyekezett legjobb tudása szerint mindenkin segíteni.
Szabó Ervin atya a temetésen elmesélte a nincstelen, szegény család esetét, akiknek a gyereke ingyen és bérmentve nyert gyógyulást Vindis Laci által. Azt hiszem, ez példázza azt az odaadást, amely dr. Vindis László személyiségét, orvosi és emberi nagyságát jellemzi. Mindehhez honnan merített erőt? Istenhitéből, abból a katolikus szent hitből, amit vallott. Minden bizonnyal az Istennek hiányzott egy orvos odafent a mennyben és a legjobbat hívta magához. Csakis így tudom magyarázni azt, hogy Vindis László mindössze 42 évesen elment a mennyei ügyeletbe.
Odafentről ügyel ránk. Mindennapi beszélgetésünket olvasgatom vissza a telefonon és a pörgetésnél megállok egy mondatánál. Az ősszel úgy hozta a sors, hogy ő is páciens lett, és meg kellett operálják. Ezt is szokás szerint elvicceltük, és ezt írta: ,,Vigyázz. Majd látlak fentről!”
Úgy legyen, doki! Ügyelj ránk fentről, a mennyei ügyeletből!