A mi szép új világunk

Mátyás Attila

Lévén április 11. a magyar költészet napja, József Attila 1930-ban megfogalmazott, ma is érvényes gondolatait próbálom segítségként felhasználni, még mielőtt a tárgyra térek: „Nyüzsög, izog, föltolul, / Ráncolódó bunda. / Akasztotta fene úr / Ide a nyakunkba.” (József Attila) Ami a magyar költészet és általában humán kultúránk életben tartását illeti, legyen szó irodalomról, művészetekről, vallásról, hagyományainkról, elismeréssel tartozunk azoknak, akik magukra vállalják ezt a már-már kilátástalan, sziszifuszi munkát. Hála Istennek, még vannak, akik ezt a maradinak minősített munkát önzetlen módon elvégzik. Köszönet érte! Ami pedig a címben szereplő új világunkat illeti, nem globális szinten, csak szűkebb környezetünk, Nagyvárad új arculatával kapcsolatban van néhány észrevételem. A város nagyon sok pénzből felújított, fontosabb modernizált részének „szépségéről” van néhány megjegyzésem. Az új városkép kialakításának mi is megfizettük az árát, akik éveken át kerülgettük a gödröket, tapostuk a sarat, tűrtük az építkezés minden viszontagságát. De mások is, akiknek erre vezetett az útjuk. Végre elkészült a „nagy mű”, örvendezhetünk. És még szépnek is mondható. Hogy milyen mértékben szép, az már szubjektív kérdés, egyénenként változó, tehát ízlés dolga. Az ókori Rómában úgy fogalmaztak, hogy „de gustibus non est disputandum” (ízlésről nincs vita). Látom azonban azt is, ami nincs, vagy ami nincs rendben. Valaha volt, de már nincs például utcai segélyhívó telefon, ha bajba kerül valaki, megfosztják okostelefonjától. Ha mindez éjszaka történik, súlyos következménye is lehet. Nyilvános vécé sincs a környéken a város déli bejáratától a kultúrházig, pedig arra is szükség lenne. A Bihari Napló egy régebbi számában olvashattunk erről a kérdésről. Bárkinek lehet „sürgős dolga”, az mit tegyen? Vespasianus római császártól való az idézet, mely szerint a pénznek nincs szaga („Pecunia non olet”). Most itt nem a pénzről van szó, hanem arról, hogy már az ókorban is gondoskodtak valamiről, amit a mi honatyáink és a tervezők figyelmen kívül hagytak. Szerintük az a legszebb vécé, amelyik nincs is. Szépre sikeredett viszont a villamosok sínpályája, most még zöld, gondozzák, de kifogásolom, hogy a megállóhelyeket egyre távolabb helyezték a zebrától, megnehezítve ezáltal az átszállást egyik járműről a másikra. A távolság száz méterekre is tehető, amit így meg kell tenni az utasoknak, például a 10. számú postahivatal közelében, Dimitrie Cantemir szobránál. A korszerűsítést az élő természet is megsínylette, sok fa kipusztult, ágaikat túlzott mértékben megcsonkították, gyökereiket feltépték a munkagépek. A Dimitrie Cantemir-szobor sem úszta meg a szépítést. Az eléggé szerény talapzat körüli virágos részt most sakktáblára emlékeztető dombocska övezi, ami nem igényel külön gondoskodást. Virágok helyett maradtak a galambok. Nagyvárad másik átalakított és vitatható területe a központ, amelyre alig lehet ráismerni az egykori arculatára emlékezve. Varázsát a régi épületek adják. A főtér akkor is kősivatag, ha drága kőzetek darabjaiból épült. A tér egyetlen, figyelemre méltó látványát az arányaiban jól méretezett szobortalapzat adja, rajta egy bronzszoborral. Az egykori román király, az országgyarapító Ferdinánd szobráról van szó, amelyet sokan fotóznak.