Önkéntesnek lenni nem könnyű, de hálás szolgálat

Ciucur Losonczi Antonius

Együttérzés, önismeret, szeretet, személyiségfejlődés, hála – talán ezek voltak a leggyakrabban elhangzott szavak a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség „A nő, aki…” című sorozatának legutóbbi összejövetelén. Perei Benita főszervező, pasztorális referens köszöntötte a megjelent hölgyeket, arra hívva fel a figyelmüket: a novemberi találkozó különleges abból a szempontból, hogy nincsenek konkrét meghívottak, hanem inkább mindenki hozzászólhat a témához, kifejtheti az álláspontját arról, hogy mit gondol az önkéntességről, végzett-e valaha ilyen munkát, illetve szeretne-e ezután? Ezt követően útjára indította a képzeletbeli labdát – mint kiderült, az egybegyűltek közt voltak olyanok, akik már dolgoztak önkéntesként valamelyik ismert civil szervezetnél, intézménynél, például a Zöld Berek Egyesületnél, a Partiumi Háló Egyesületnél, a Caritas Catolicánál, a Máltai Szeretetszolgálatnál, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálatnál, a Páli Szent Vince Társaságnál, a Telefonos Szeretetszolgálatnál –, vagy énekeltek kórusban, közreműködtek táborok sikeres lebonyolításánál. Egyhangú véleményként hangzott el, hogy szép tevékenység, melyet szívvel-lélekkel kell csinálni, nem kötelességből. Nincs korhatára, és viszonylag könnyű végezni, ha vannak segítőkész kollégák, olyan személyek, akikhez lehet fordulni. A lényege, hogy valaki arra szánja a saját ideje és tudása egy részét, hogy másoknak segítsen önzetlenül, a legtöbbször olyan rászorulóknak, akik restellik ezt kérni önmaguktól. Az egymásra való odafigyelés, az egymás panaszainak a meghallgatása azonban mindennél többet ér, még akkor is, ha sokszor fárasztó ez a munka. Az önkéntesek sok embert megismernek, „belelátnak” a társadalom működésébe, a pozitív visszajelzések pedig felbecsülhetetlennek, erőt adnak a folytatáshoz. „Minden elfogadott segítség számunkra egy sikerélmény”, fogalmazott az egyik hozzászóló, azon meggyőződésének adva hangot, hogy „ha valakivel jót teszünk, az illetőnek ez maga a csoda”.

Felvetődött az est során: mennyire nevezhető önkéntes munkának az, ha cserébe valaki honoráriumot kap? Hogyan lehet az áldozat szerepéből kilépve eljutni odáig, hogy immár te tudsz adni, áldozni valamit magadból másoknak? Szóba került ugyanakkor az is, hogy a legnehezebb pillanatokban mindig lehet Istenre támaszkodni, és „ott vagyunk érzékenyek mások problémái iránt, ahol a lelkünk mélyén tudjuk, hogy nekünk feladatunk van”.