Sebestyén Márta: a művész, aki a zene által segíti elő a kultúrák közötti párbeszédet

Pap István

– Honnan és mikortól eredeztethető a kapcsolata a Vujicsics Együttessel, amellyel közös turnén vett részt, és a körút utolsó állomásként Nagyváradra is elértek?  
– Nagyon régi a kapcsolat a zenekarral. Az idén van ötven éve annak, hogy bekerültem a népzenei és néptáncmozgalomba. Gimnazista copfos lány voltam, amikor Sebő Ferenc és Halmos Béla kezei közé kerültem, és jövőre lesz ötven éve annak, hogy hivatásosan a színen vagyok. Ilyen körülmények között, ha akarná, sem tudná az ember elkerülni azt, hogy találkozzon olyan kollégákkal, akik bár nem magyar, de magyarországi népzenét játszanak. Én azonnal elkezdtem járni a délszláv táncházba is, a görög táncházba is, meg a bolgárba, mert nagyon érdekelt, hogy más népek ugyanazt az örömöt hogyan fejezik ki lábbal, énekkel, zenével. Én ilyen szempontból is „mindenevő” vagyok. Szerintem jobban megérti az ember a másikat, ha megtapasztalja a zenéjét, táncát. Már vagy negyvenöt éve a Vujicsics Együttessel is rendszeres a kapcsolatom, és énekelek is szerb, horvát, makedón, bosnyák nyelveken. 

– Érti is ezeket a nyelveket, vagy csak a szövegeket tanulja meg? 
– Ha az ember nyolc évig tanul oroszul az iskolában, ami kötelező volt, az alapot ad. Szerintem egyáltalán nem ártalmas, ha az ember ismer egy szláv, egy germán és egy latin nyelvet, és akkor már egy kicsit elboldogul, úgyhogy nekem ez sokat segített. Nem kell nekem feltétlenül minden szót érteni, amikor énekelek. A magyar nyelvet sem értik sokfelé a világban, ahol járunk, de megértik a dallama és a gyönyörű zene által. Ebben rejlik szerintem a Vujicsics zenekar titka, hogy annyira szívhez szóló és olyan tüzes az a zene, amit játszanak, hogy a halott is táncra perdül. Rég nem voltunk már együtt a Vujicsics Együttessel, és most ezeken a koncerteken majd kibújok a bőrömből, mert hihetetlenül élvezetes. Az együttes még nem járt itt. Külön-külön minden tagja járt már Erdélyben, de zenekarként még nem, és aggódtak egy kicsit, hogy a vonós zenéhez szokott erdélyi fülek vajon hogyan reagálnak erre a délszláv, időnként erőteljes balkáni hangzásra. De olyan finom ez a tamburamuzsika, hogy nem lehet valaki olyan zárkózott, hogy erre ne nyíljon meg. 

– Mi az, ami a leginkább összeköti, illetve mi az, ami megkülönbözteti a közép-kelet-európai népeknek a folklórját?
– Énekesként engem elsősorban az érdekel, hogy más népeknél a különböző énekes műfajokban például egy nő hogyan énekel egy altatót, egy szerelmes dalt, egy vidám lakodalmas éneket vagy adott esetben egy siratót. Meg kell mondjam, hogy a zenékben van sok különbség, hiszen mások a táncok, a ritmusok, de az énekben nagyon sok közös vonás van: ahogy elénekelnek panaszos énekeket vagy altatót, az nagyon is hasonló, nem is kell ehhez ismerni a nyelvet, mert az ember megérti bármilyen nyelven. Ezért is évezem azt, hogy ugyanazt kifejezhetem másik nyelven előadva. 

– Ötven éve van a pályán. Ki lehet emelni ebből a gazdag életútból néhány meghatározó momentumot? 
– Gondoljunk bele, ötven év alatt mennyi élmény éri az embert! Most derül ki, hogy az a sok, időnként nehéz vagy fárasztó dolog, amit az ember gyűjtött, ahogy a magánéletben is érték válságok, az mind beépült az érzelmekbe, amelyeket aztán mind ki tud muzsikálni és énekelni magából. És minél több megélt érzelmem van, annál hitelesebb lesz utána a zene, és ez százszorosan megtérül, mert akkor olyanok is, akik soha nem hallottak népdalt, könnyes szemmel jönnek oda hozzám, és mondják, hogy drága Márti, ez csodálatos volt. Én huszonhét nyelven énekeltem, az UNESCO-tól egyetlen magyarként megkaptam az Artist for Peace, vagyis a Művész a békéért nevű elismerést, amiért elősegítettem a zene által a kultúrák közti párbeszédet. Ez a legszebb feladat a világon, ahogy Bartók Béla is mondta, aki egész életében arra törekedett, hogy elősegítse a zenéjével a népek közti barátságot. 

– Ön már többször fellépett Nagyváradon. Mit jelent önnek egy-egy itteni fellépés? 
– Az én dédnagyszüleim Nagyváradon esküdtek az újvárosi református templomban, és erről pár éve egy adventi koncertemen kaptam is egy szép oklevelet. Ez számomra egy külön kötődés ehhez a városhoz. Az édesanyám és családja egyébként a közeli Békés megyéből származik. Anyai ágon mindenki több száz éven át református kántor, tanító és lelkész volt. Apai ágon pedig Vas megyéből, egy Szombathely környéki kicsi faluból származok, ők katolikus parasztok voltak. Ebből volt némi vallási villongás, mert a katolikus nagyanyám nagyon szigorú volt és nem akarta elfogadni, hogy az apám református lányt vesz el. Nem kell tehát ahhoz Észak-Írországig menni, hogy legyenek ilyen bonyodalmak. Én nem is értettem, hogy mi ezzel a probléma? Hogy akarunk mi a világban békét, ha egy családon belül nem lehet ennyit elérni, hogy valaki elfogadja a másiknak a felekezetét, a hitét? Én ezt nagyon megjegyeztem magamnak még gyerekkoromban, hogy ez az, amit nem szabad csinálni: nem szabad uszítani, a másikat vádolni, hanem örülni kell annak, hogy ő is jó ember, és ha máshogyan is imádkozik, de ugyanazt érezzük. Szerintem az általános műveltséghez is hozzátartozna, hogy ismerjük meg az őshonos magyarországi felekezeteket, az imáinkat, az énekeinket, hiszen ebben az egész magyar történelem benne van. Bármi, ami őszintén és szívből jön, az ugyanoda száll, és ugyanott köt ki. 

– Mennyire van még benne a köztudatban a népzene, a néptánc, van-e élő jövője a folklórnak a társadalmak életében? 
– Amikor én ebbe belecsöppentem, akkor még nem volt ismert, hiszen még nem indult be az a fajta autentikus népzene- és néptáncfelfedezés, valamint mozgalom, ami utána kivirágzott. Az emberek egyáltalán nem ismerték ezt, csak a népzene- és néptánckutatók. Ennek az anyagnak a nagy része archívumban volt a Zenetudományi Intézetben, és csak a bennfentesek férhettek hozzá. Később ezek megjelentek hozzáférhetően is, ma pedig már 200 ezer felvétel van digitalizálva, amihez egy kattintással hozzá lehet férni. A kérdés, hogy az érdeklődő mennyire tájékozott, mennyire tud válogatni, milyen háttérműveltséggel és milyen igényességgel áll neki kutatni. Nekünk akkor nehezebb dolgunk volt, mert mindennek személyesen utána kellett járni, amit én egyáltalán nem bánok. Emlékszem, sáros gumicsizmában caplattunk mindenhova, és eljutottunk azokhoz a tüneményes emberekhez. Óriási szerencsének tartom, hogy igazi emberektől tanulhattuk a népzenét. Ma viszont talán már csak felvételről, meg YouTube-ról, innen-onnan lehet autentikus népzenével találkozni, hiszen az a korosztály többé-kevésbé eltűnt. De nem mondhatjuk, hogy velük együtt elment ez a hagyomány is, mert szerencsére volt, aki időközben átvegye. Nyilván, ha a hagyományos, paraszti életforma eltűnik, akkor a népdal hagyományszerűen elmúlik, de mi ezt tudjuk tovább vinni és éltetni, de nem mesterségesen, hanem a saját örömünkre használva. Mert használni kell, ahogy Kodály is mondja: a népdal szebben ragyog, mint az ékszer, hogyha használjuk. És ez szerintem nagyon jól kialakult. Csodálkoznak is a külföldiek, hogy Magyarországon milyen sok néptáncos gyerek van. 

– Közeljövőbeli terveiről elárulna valamit? 
– Tervek mindig vannak, csak ezekhez nagyon nehéz mostanában támogatást találni. Olyan anyagias lett a világ, és sokszor csodálkozva nézem, hogy egészen értelmetlen, gagyi dolgokra mennyi pénzt adnak. Nincs bennem meg az a fajta ügyesség, hogy pénzt csiholjak, arra pedig nem vagyok hajlandó, hogy kolduljak vagy engedményeket tegyek, ami aztán a minőség rovására menne. Én úgy gondolom, hogy aki szeretne engem hallani, az megkeres, és akkor oda én nagyon boldogan elmegyek. Szeretnék majd egy lemezt. Mindig gyűlik össze mondanivaló, egy újabb anyag. És remélem, hogy jövőre, az én ötvenedik jubileumomon megint csak eljutok Erdélybe, mert úgy mondhatom, hogy én ide haza jövök.