Asher Ehrenfeld György: egy Váradról indult rabbi viszontagságos élete

„Mi egy híres rabbicsaládból származunk, az egyik német ajkú ősöm a pozsonyi rabbi volt. Családom jesívát (zsidó vallási főiskola, szerk. megj.) működtetett Pozsonyban a holokausztig” – emlékezik vissza a múltra Asher Ehrenfeld György, majd így folytatja: „A közel kétszáz évvel ezelőtt Nagyvárad környékére került Ehrenfeldek is híresek voltak, zömében gazdálkodással foglalkoztak. Az én nagyapám is gazdálkodott, három falunak az egész terménye az övé volt. Alsótótfaluban volt házuk, üzletük is. Apám 1917-ben született. Ő is gazdálkodással és kereskedéssel foglalkozott. A December 1. park helyén akkoriban még piac volt, én még emlékszem, amikor építették a katona szobrát, ott volt az Ehrenfeld családnak több mint ötven árusító barakkja. Apám volt az első a környéken, aki vett nem is egy, de két cséplőgépet, és volt traktorja is. Ez nagyon nagy szó volt akkoriban, az egész vidéken nem volt még traktor.” 

A második világháború közeledtével gyülekezni kezdtek a viharfelhők a zsidóság fölött, nem volt kivétel ez alól az Ehrenfeld család sem. 

„Apámat 1939 végén behívták tartalékos katonának, amikor még román világ volt itt. Ő ahhoz a fegyvernemhez került, ahol csak hat hónap volt a katonaság. Amikor bejöttek a magyarok Erdélybe, apámat elvitték munkaszolgálatra, mint minden zsidót. Vitték először Nagybánya környékére, majd a szerb frontra, Lengyelországba, volt Ukrajnában, a legnehezebb helyeken. Utána orosz fogságba esett. 1945- ben jött vissza, rajta kívül nagyapám egy gyereke sem tért vissza a háborúból. Apám semmit sem talált, amikor hazajött. Nemhogy kép nem maradt a házban, de a falból a szegeket is kiszedték, nem volt hova lefeküdjön, nem volt egy ágy, egy asztal.” 

A semmiből kellett tehát új életet teremteni. „Apám 1946- ban nősült meg, és 1947-ben megszülettem én. Nekem több nevem van, a magyar nevem György, Váradon úgy hívtak, hogy Gyuri. A héber nevem Asher. Van egy szokás a zsidóknál Kelet-Európában: amikor születik egy gyerek, megtisztelik valamelyik már elhunyt felmenőjének a nevével. Én a nagyapám után kaptam ezt a nevet, aki itt van eltemetve Nagyváradon. Itt laktunk a Bunyitay ligetben, a mostani Ștrandului utcán. Még most is megvan a ház, amiben akkor laktunk, pont szemben a Continental szállóval. Apám a Helyi Közélelmezési Trösztnél (TAPL) volt igazgató, ez a cég volt felelős a vendéglátóiparért.” 

A gyerekkorára így emlékszik vissza Ehrenfeld rabbi: „Mikor gyerek voltam, apámnak volt egy üzlete Telegden, Tótfaluban, nyáron mentünk oda pár hónapot lakni. Anyukám szülei Tenkén éltek, és mentünk Tenkére is pár hónapig. Ez így ment, amíg iskolás korú nem lettem. Apám eldöntötte, hogy román iskolába ad. Van egy hagyománya a diaszpórában élő zsidó népnek: asszimilálódni nem fognak soha, de mindig megpróbálnak a királlyal menni. Ez azt jelentette, hogy a kormánnyal, a vezetőséggel kell tartani. Apám mindig ezt idézte. Várad érdekes város volt: románul beszéltek az iskolákban, meg minden intézményben, de kiment az ember az utcára és senki nem beszélt románul, csak magyarul. Mellettünk volt egy baptista templom, csak magyarok jöttek oda, a szomszédok mind magyarok voltak. A Magheru úti kisiskolában négy osztályt végeztem, majd ötödiktől átmentem a 2-es számúba. Az valamikor lányiskola volt, az esett a legközelebb hozzánk. Három évig jártam oda, majd nyolcadiktól a Gojduba mentem, ami akkor még csak tizenegy osztályos iskola volt.” 

Ehrenfeld rabbi mesél a zsidó közösségek saját iskolájáról, a héderről is. Ide a negyedik-ötödik életévüket betöltött zsidó gyerekek jártak, függetlenül attól, hogy milyen állami tanintézményben tanultak. A nagyváradi zsidóság a háború után újraalapította a hitéletet a városban: létrejött a hitközség, több zsinagógában is volt tevékenység, de a Zárda (Mihai Viteazul) utcai ortodox zsinagóga volt a legélénkebb. Ide elhozták a belényesi rabbit, és alapítottak egy hédert is, ami a zsinagóga melletti épületben működött. „A héderben olvasni, írni tanultak hatéves korig. De én utána is mentem minden héten. (…) Könnyen tanultam az iskolában, és mindig tudtam, mikor mit kell mondani. Azt csináltam, amit kértek, nekem nem volt olyan, hogy nem. Így döntök a zsidó dolgokban is. A zsidó törvénykönyvbe minden be van írva, és ha valaki azt mondja, hogy valamit nem lehet, akkor az nem azt jelenti, hogy tényleg nem lehet, hanem azt, hogy nem tanult.” 

Elszakadás Váradtól 

Asher Ehrenfeld édesapja 1951-ben kérvényezte először, hogy elhagyhassa az országot, mert már nem bírta a kommunista rendszert. „Volt egy vitája a kommunistákkal, akik feltették a kuláklistára. Ez nagyon felháborította, mert tőle mindent elvettek. Utána még több évben próbálkozott, de egyszer sem kapta meg az engedélyt. A zsinagógában is állandóan ez volt a téma, ki iratkozott fel, ki nem, ki megy el, ki nem, én is ott hallottam erről. Aztán 1964-ben végre megkaptuk az útlevelet, és elhagytuk Romániát. Belgiumba kaptunk meghívót egy ottani zsidó családtól, de nem maradtunk ott, hanem kimentünk Izraelbe.” 

Az izraeli évek 

„Mikor elmentünk, már majdnem 18 éves voltam. Két évig tanultam még a jesívában, majd apám tanácsára elmentem katonának. Akkoriban két és fél év volt a hadkötelezettség, de pont akkor volt a hatnapos háború, s meghosszabbították még hat hónappal a katonaságot, ezért én három évig voltam katona. Részt vettem a háborúban mint szakaszvezető, harcoltam a Golán-fennsíkon. Hétszázan estek el akkor. Mikor leszereltem, mentem továbbtanulni. Az első egyetemi diplomámat politikatudományból szereztem Tel-Avivban. Ez egy hároméves időszak volt, és azt akarták, hogy menjek a külügyminisztériumba, de én időközben megnősültem és nem mentem. Az egyetem befejezése után elköltöztem Jeruzsálembe, tanultam még pár hónapot, letettem a rabbivizsgát, de aztán nem rabbiként, hanem helyettes tanárként dolgoztam. Ám nagyon hamar rájöttem, hogy ez nem nekem való: nagyon jól tudok előadni, de gyerekekkel nem tudok bánni. Ekkor mentem el tanítani egy kollégiumba. 1973-ban újabb háború tört ki, ez volt a jom kippuri, abban is részt vettem mint tartalékos. A háború után egy évvel már volt két gyerekem és igazgató voltam egy iskolában, kérték, hogy jöjjek a katonaságba rabbinak. Elfogadtam az ajánlatot, a Sínai-hegyen voltam egy alakulatnál. Másfél év után ajánlottak egy magasabb állást, magasabb rangot Beér-Sevában. Jeruzsálemből kellett oda járni, de kaptam autót, sofőrt, csak menjek oda. Ezt is elfogadtam, aláírtam egy hároméves szerződést.” 

Egy tábori rabbinak nagyon sok feladata van – mondja Asher Ehrenfeld György. „A tábori rabbi egy nevelőtiszt. Volt 30–40 kicsi alakulatom, nekem kellett előadásokat tartani, kérdésekre válaszolni. Én judaisztikát és a zsidó vallást oktattam. Ez nem volt kötelező a katonáknak, azok jöttek el az előadásokra, akik akartak. A tábori rabbi emellett felügyeli a kóserságra, az ünnepre, az imádkozásra vonatkozó dolgokat. Minden alakulatban vannak vallásosak, és a tábori rabbi nekik csinál templomot. A tábori rabbi törődik az elhunytakkal is, mert sajnos halálesetek történnek, és nem csak a háborúban, ilyenkor a rabbi keresi fel a családot. Nagyon nehéz munka ez. Öt évig voltam felelős Beér-Sevában, Jeruzsálemből jártam le mindennap. Minden rabbinak két parancsnoka van, az alakulat vezetője és a rabbinátus. Engem a rabbinátus kiküldött Argentínába, hogy alapítsak egy kóser húsgyárat, mert értettem a sakterkedéshez, ezért engem választottak. A nyolcvanas évek közepén egyszer fél évig, egyszer pedig három hónapig voltam Argentínában, a vágóhídon kaptunk egy részt, ott alapítottuk a gyárat. Aztán a 80-as évek elején elkezdtem a doktorátust. Először filozófiai kérdést választottam, csak az nagyon időigényes lett volna, ezért átváltottam történelem témára. Így is sok időbe telt, mert mellette dolgoztam is, majdnem tíz évet tartott, mire befejeztem. Tizenöt évig voltam tábori lelkész, majd fél évig a Jeruzsálemi Egyetemen oktattam, 1989-ben pedig már Debrecenben voltam.” 

Ismét Európában 

„1989-ben, a demokrácia kialakulásával Európának ebben a részében, Magyarországon kerestek két rabbit. Az volt a feltétel, hogy tudjanak magyarul. Az egyik állás Budapestre, a másik pedig Debrecenbe szólt. Egy Amerikában élő rabbi, aki ismert, beajánlott engem, és végül Debrecent választottam. Kicsi hitközség volt, hasonlított Váradra, de nagyon jó hitélet működött: volt sakter, iroda, imádkozás reggel, este, működött a templom, voltak fiatalok. Már azon a héten, amikor felvettek debreceni rabbinak, alapítottam egy vasárnapi iskolát. Kezdtem jobban tanulni magyarul, mert akkor még nem nagyon tudtam. Én »csináltam« az esküvőket, a válásokat, a betéréseket. És már akkor is jöttem évente egyszer Váradra. Budapesten az ortodox zsidók visszakapták az ortodox iskolát, ott is dolgoztam, és már az első évben volt 650 diák. Nagyon sikeres volt, de most már sajnos bezáródik, mert elmentek a zsidók. Miután lejárt a szerződésem, visszamentem Izraelbe. Majd 1992-ben telefonált Moses Rosen, a romániai főrabbi, hogy menjek Bukarestbe és legyek a helyettese. Így lettem a bukaresti zsidó hitközség főrabbija, később pedig az összes romániai zsidó hitközség főrabbija. Aztán Moses Rosen meghalt és a hitközség egy hozzá hasonló típusú vallási vezetőt akart, de nekem más volt a nézőpontom, ezért három év után ismét hazatértem Izraelbe, ahol a Jeruzsálemi Egyetemen dolgoztam helyettesítő tanárként. Hamarosan azonban ismét telefonáltak Debrecenből, hogy menjek vissza oda, és 2007-től ismét én voltam a debreceni rabbi. Mikor 70 éves lettem, még maradtam egy fél évig, utána nyugdíjba vonultam. Egyszer-egyszer már akkoriban is jöttem Nagyváradra, és most három éve ismét rendszeresen jövök ide.”

Milyen a mai Nagyvárad? 

A város komoly fejlődésnek indult, de a múlttal való őszinte szembenézés még várat magára Nagyváradon – hangsúlyozza Ehrenfeld rabbi. „Várad nagyon szép város, mindig nagyon szép volt, az emberek is rendesek, de van egy nagy hiba. A reklámokban hirdetik, hogy felújítják a váradi épületeket, de sehol sincs kiírva, hogy ki építette ezeket: a Moskovits-, az Ullmann-, a Fekete Sas palotát. Miért nincs írva sehol, hogy itt laktak zsidók, és ők fejlesztették, ők adtak a városnak életet a két világháború között is, és építették a palotákat? Miért nem írják, hogy hova lettek ezek az emberek? Miért nem magyarázzák meg ezt úgy, ahogy kell? Ha a zsidók önként mentek volna el, akkor nem mondanék semmit, de ez nem így történt. Amikor összeszedték őket Váradon, és kialakították a gettót, akkor sem a nép, sem egyetlen vezető, egyetlen ember sem nyitotta ki a száját. Az egész város örült, amikor elvitték őket Auschwitzba” – zárja szavait Ehrenfeld rabbi.