Célkeresztben a múlt ereje – Történelmi íjászok Nagyváradról

Jósa Attila

– Hogyan kerültek kapcsolatba a történelmi íjászattal? Mennyire vezetett egyenes út a hagyományőrzők közé? 
Balog János: Szalárdi születésű vagyok, de alig kétéves koromban a családom Nagyváradra költözött. Itt nőttem fel, itt jártam iskolába, majd közgazdasági egyetemet végeztem. Közel két évtizeden át a Filharmónia könyvelőjeként dolgoztam, jelenleg pedig az RMDSZ-nél látom el ugyanezt a feladatot. A történelmi íjászat iránti érdeklődésem egy családi meghívásnak köszönhető: unokatestvérem, Ridi Ferenc invitált meg egy székelyhídi örömíjászatra, amelyet a Pusztai Farkasok szerveztek. Már az első alkalommal magával ragadott a sportág, és azóta is töretlen lelkesedéssel foglalkozom vele. 
Ridi Ferenc: Székelyhídon ismerkedtem meg az íjászattal egy kedves ismerősöm, Bokor Zoltán révén. Gyorsan ráéreztem a sportág szépségére, és hamar kiderült, hogy van hozzá tehetségem. 2006 körül csatlakoztam a Pusztai Farkasokhoz, amely akkor már egy igazán sokrétű közösség volt. Annak érdekében, hogy mindenki kibontakoztathassa a maga íjászati hajlamait, kialakultak az egyes nemzetségek: a váradi Ordas, az érmihályfalvi Kartal és a székelyhídi Turul. Versenyszerűen is ekkortájt kezdtem foglalkozni a sportággal, első dobogós helyezésemet 2007-ben értem el a nagyváradi várban. 

– Mi az alapvető különbség a modern és a történelmi íjak között? 
B. J.: A történelmi íjak is rengeteg formában léteznek, az anyaghasználat pedig kulcsfontosságú. Ezek a 9–10. századi vagy még régebbi íjak másolatai, készülhetnek teljesen természetes anyagokból, de akár modern változatok is léteznek. Közös bennük, hogy visszacsapó reflexíjak, vagyis leajzott állapotban C alakúak, de a karokat visszahajtva feszítjük rá az ideget – innen a nevük. A modern íjaknál ez másképp működik: ott a barebow, az olimpiai és a csigás íjak dominálnak, amelyek jellemzően fémből készülnek, és karbonvesszőket használnak. 

– Röviden bemutatnák az egyesületet az olvasók számára? 
B. J.: A klubunk, a Nomad Archers a Pusztai Farkasok négy tagjának kezdeményezésére jött létre. Az alapítás 2013-ban történt, és a sportminisztériumtól 2014-ben szereztük meg a szükséges engedélyeket. Még abban az évben elindultunk a megyei bajnokságon, felnőtt- és gyermekcsapattal egyaránt, majd egy évvel később csatlakoztunk az akkori román szövetséghez. 

– Hogyan zajlik egy edzés az Nomadnál? 
B. J.: A Posticum-tanyán, a tóval szembeni oldalon kaptunk egy 190 méter hosszú, 6-7 méter széles sávot. A pálya végén egy 7-8 méter magas domb található, amely biztosítja, hogy a mellé lőtt vesszők se okozzanak sérülést, és maguk a vesszők se sérüljenek. Az edzéseken 10 métertől egészen 110 méterig gyakorlunk a pontosan kimért pályán. 

– Milyen költségekkel jár a sportág? Vannak támogatóik? 
R. F.: Jelenleg a költségeket az íj, íjvessző és a hagyományos felszerelés jelenti, ez körülbelül 1500 lejt jelent, amellyel már decens módon lehet versenyezni. Ami a támogatókat illeti, János mellett két másik kollégával, Tóth Imrével és Dajka Tamással, mi négyen alkotjuk a vezetőséget, mi szervezzük a versenyeket és pályázunk. Nagy szeretettel fogadnánk olyan szponzorokat, akik segítenének bennünket. 

– Mennyire családbarát sportág az íjászat? 
B. J.: Szerintem kimondottan annak számít, a versenyzők gyermekei is könnyedén elkezdhetik az íjászkodást, de előfordulhat az is, hogy fordított esetben a szülők csatlakoznak a sporthoz. Látják, hogy szívünket-lelkünket beletesszük, és hogy nem a pénz vezérel bennünket. Egy olyan közösséget szeretnénk kialakítani, amely a történelmi íjászatot sajátjának érzi. 

– Honnan szerzik be az íjakat? 
B. J.: Az íjakat Magyarországról szerezzük be, leginkább Győri János íjkészítőtől, aki felnőtteknek és gyermekeknek egyaránt készít íjakat. Mivel a távlövéshez már speciálisabb íjak szükségesek, előfordult, hogy más mesterekhez is fordultunk, hogy a legmegfelelőbb eszközt találjuk meg. 

– Mikor lehet végre önálló országos szövetsége a történelmi íjászatnak? 
B. J.: A történelmi íjászat önálló sportággá válásához szükséges lépések már megtörténtek. Ridi Ferenc és még két íjász 2022-ben sikeresen kérvényezték a történelmi íjászat önálló sportági szövetségként történő elfogadását. Erre már csak azért is szükség lenne, mert bár nyilván vannak hasonlóságok, de például az olyan technikák, mint a lóról vagy térdről történő lövés, nem szerepeltek a Román Íjász-szövetség szabályzataiban. Az előkészületek és a hároméves próbaműködés után úgy tűnik, hogy idén márciusban végre létrejön a Román Történelmi Íjász-szövetség. 

– Kisebb versenyek mellett nagyobb seregszemlékre is sikerült kijutni az évek során. Melyek voltak ezek közül a legemlékezetesebb megmérettetések? 
B. J.: Nagy szerencsénk van, hiszen számos külföldi országba eljutottunk az évek során. Jártunk például Dél-Koreában, ahol a nemzetközi szövetség központja található. Sajnos a történelmi szakág háttérbe szorult, miután a világszövetség beolvasztotta, és inkább a sportíjászat felé terelte a figyelmet. 
R. F.: Románia tavaly egy 11 fős delegációval kapott meghívást a Kazahsztánban rendezett Nomád Világjátékokra, amelynek összeállítását hazai válogató előzte meg. Nagyvárad öt versenyzővel képviseltette magát, ami hűen tükrözi, hogy a romániai hagyományőrző íjászat központja Várad. A világversenyeken rendre szép eredményeket érünk el: tavaly például Dajka Tamás a harmadik helyen végzett az Európa-bajnokságon. A hazai viadalokon pedig előfordult, hogy a dobogó mindhárom fokára a Nomad csapat versenyzői állhattak fel. 

– Milyen fogadtatásban volt részük Kazahsztánban? 
B. J.: A Nomád Világjátékokat több stadionban rendezték, az íjászat versenyszámainál mintegy háromezer néző szurkolt, míg a lovasíjászatot tízezres, a köböre küzdelmeit pedig egy huszonötezres stadionban tartották. Ez utóbbi az eurázsiai sztyeppék népeinek hagyományos lovas csapatjátéka, amelyben egy négy végtaggal rendelkező, juhot vagy kecskét formázó bábut kell a célba juttatni. A mérkőzések hangulata egészen elképesztő volt, a közönség ugyanolyan szenvedélyesen szurkolt, mint Európában egy futballmérkőzésen. 
R. F.: Érdekes tapasztalat volt látni, hogy bár Magyarország a történelmi íjászat egyik fellegvára, számos kiváló sportolóval és íjkészítővel, mégsem tudtak olyan mértékű támogatást és figyelmet biztosítani ennek a sportágnak, mint a nomád népek, például a kazahok, kirgizek, üzbégek vagy mongolok. Kazahsztánban fantasztikus körülmények állnak rendelkezésre: saját, kifejezetten erre a célra épített íjászpályáik vannak, egyetlen európai ország sem mondhatja el magáról ugyanezt. Amikor a Bihari Földvár a polgármesteri hivatal égisze alatt működött tovább, felmerült az ötlet egy állandó íjászpálya létrehozására. Voltak tárgyalások, de sajnos eddig nem vezettek eredményre, pedig igény biztosan volna rá. Rendkívül nagy előnyt jelentene, ha egy város közelében rendelkezésre állna egy ilyen pálya, amely megfelel a biztonsági előírásoknak. Az emberek néha fenntartásokkal kezelik az íjászatot, bár szerencsére ma már nem szükséges fegyvertartási engedély az íjak használatához – ez alól csak a számszeríj kivétel. Reméljük, egyszer lehetőségünk lesz egy megfelelő pályán készülni, amelyet nemcsak mi, hanem a sportíjászok is használhatnának. 

– Mit üzennének azoknak, akik szívesen kipróbálnák a sportágat, de még bizonytalanok? 
R. F.: Aki egyszer csatlakozik egy ilyen csapathoz, és van némi érzéke a sportághoz, hamar rájön, hogy ez egy családias, összetartó közösség, ahol kiváló a hangulat. Bár alapvetően egyéni sportról van szó, a csapatversenyek is fontos szerepet kapnak, ami tovább erősíti a bajtársiasságot. Nem szükséges görcsösen az eredményekre összpontosítani – nem azért kell versenyre járni, hogy mindenáron dobogóra álljunk, mert ezzel épp a sportág varázsa veszne el. Szerencsésnek mondhatom magam, mert míg más egyesületeknél sokszor az egység hiányát tapasztaljuk, nálunk – bár természetesen adódnak konfliktusok – olyan jó a társaság, hogy ezt még hosszú éveken át el tudom képzelni ebben a formában. 
B. J.: Mi régen kezdtük, és hosszú utat jártunk be, mire megtaláltuk a helyes irányt. A most csatlakozóknak sokkal könnyebb dolguk van, hiszen már rengeteg tapasztalattal tudjuk segíteni őket. Fantasztikus érzés, amikor az ember eltalál egy célt – ha pedig ez 90 méterről sikerül, az még felemelőbb!