„Negyvenhárom év alatt nagyon sok megpróbáltatás ért, de sok volt a sikerélmény is”

Kónya László történelemtanár, főtanfelügyelő–helyettes negyvenhárom év pedagógiai tevékenység után nyugdíjba vonul. Nyugdíjas éveit néprajzi és helytörténeti kutatásokkal szeretné tölteni. Az alábbiakkal vele beszélgettünk.

— Csak nyugdíjba vonul, vagy végleg megválik a tanügytől?

— Ha akarnék sem maradhatnék a tanügyben, hiszen ezt a tanügyi törvény nem engedi meg, én viszont akkor sem maradnék, ha megtehetném. Nyugdíjas éveimet néprajzi és helytörténeti kutatásokkal, valamint öt unokám nevelésével szeretném tölteni.

— Ön abban az időszakban volt főtanfelügyelő–helyettes, amikor reformnak nevezve számtalan átszervezés zajlott a tanügyben. Milyen nehézségeket jelentett ez az ön számára?

— Én negyvenhárom éve dolgozom a tanügyben, elmondhatom, hogy mindig reformról beszéltek. Véleményem szerint nem az utóbbi húsz év volt a legnehezebb, a jelenlegi válságnál sokkal nagyobb válság volt Ceausescu idejében. Az utóbbi időszak egy jobb korszak volt, sok újat, sok fejlődést hozott, de sok volt az ellentmondás is. Tudniillik minél többet cseréljük a háznak a stílusát, a falait, annál nehezebb megtartani a tetőt. A tanügyben is ez volt a baj. Az igazi reformokat Andrei Marga kezdte el. Ezt több reformkezdeményezés követett, minden kormányzó párt a maga elképzeléseinek megfelelően, de egyiket se sikerült befejezni. A legutóbbi okozta a legnagyobb kárt. A romániai oktatást a nagyon fejlett országokéhoz — Anglia, Franciaország, Németország — akarták igazítani, ezzel teljesen tönkre tették. Ezek az országok arra építenek, hogy a lakosság nagy része vállalkozó, többnyire vendégmunkásokkal dolgoztatnak. Ezekben az országokban meg lehetett szüntetni a szakoktatást. Nálunk, ahol most jön be az ipar, a nyugat most hozza ide a másodgyárait, kész öngyilkosság megtenni ezt. Oda jutunk, hogy felépülnek a gyárak és nem lesznek szakmunkások, akik dolgozzanak bennük. Most felnőttoktatásban akarják bevezetni a szakoktatást, reméljük sikerrel. Ma már nagyon sok egyetemet végzett személy tanul szakmát, hogy munkát vállalhasson, mert a végzettségének megfelelő állást nem kap, a szakmunkást pedig nagyon jól megfizetik. Az, aki el akarja tartani a családját, nem válogathat a munkában.

Nagyenyedtől Szatmárnémetiig?

— Hogyan indult a pályája, milyen emlékek maradtak meg a múltból?

— Kezdeném a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiummal, ahonnan elindultam, ahonnan nagyon szép és kellemes emlékeket hoztam magammal. Itt ízleltem meg a tudomány anyatejét, a szülőföldszeretetet és a történelemszeretetet stb. Itt egy óriási tarisznyát kaptam, amiből ma is táplálkozom. Egész pályám során voltak nehézségeim, de ennél sokkal több volt a sikerélmény, és én ezeket őrzöm emlékeimben. Az első kinevezésem a nyárádmenti Szentháromságra kaptam, ahol három hónapot töltöttem el. Ott még nem volt villany, nem volt televízió, de volt egy nagyon jó társasági élet. Sok érdekes dolgot láttam és tanultam itt.

Innen Ákosra kerültem, ahol három évet töltöttem el. Szatmár megyében addig az általános iskolákban is tanítók tanítottak. 1956–ban végzett az utolsó tanítóképzős osztálysorozat (három osztály Szatmárnémetiben, három Nagykárolyban), ezek töltötték fel az iskolákat. Amikor én Ákosra kerültem, nyolc szakképzett tanár ment egyszerre. Akkor a tanár az oktatás helyreállítása mellett a közösség megerősítésével, a gyerekek és a fiatalok kulturális és sportképzésével, valamint felnőttképzéssel is foglalkozott. Egy év alatt szinte mindenkivel megismerkedtem a háromezer lakos közül. Abban az időben az osztályfőnök havonta meglátogatta azokat a családokat, ahol a gyerekkel probléma volt, ahol minden rendben volt, oda is elmentem évente kétszer. A tanfelügyelőség kérésére átmentem Dobrára iskolaigazgatónak. Ott nagyon jó barátságba kerültem Sipos Jenővel, vele mélyítettem el néprajzi ismereteimet és tudásomat, ami meghatározta a későbbi falusi tevékenységeimet. Innen Szamoskrassóra kerültem, ahol hosszabb időt töltöttem el. Ott olyan magas szintű volt az oktatás, hogy volt olyan nyolcadikos évfolyam, amelyikből minden tanuló érettségizett és egyetemet végzett, pedig itt az alaptantárgyakat még mindig tanítók tanították, de olyan módszertani és emberi hozzáállással, hogy annak megvolt az eredménye. A főiskolai diploma megszerzése után ezek a fiatalok hazajöttek és komoly néprajzi tevékenységeket fejtettek ki. Ekkor alakult meg a Galagonya néptáncegyüttes, melynek hatvan tagja volt. Előadásaikkal országos versenyeken, székelyföldi körúton és televíziós műsorokban is részt vettek. Innen Ombodra kerültem, ahol már jöttek a megszorítások. Kényszerítettek, hogy indítsunk román osztályokat, ha ez nem jött össze, mert nem volt román gyerek, behívattak a szekuritátéra. Közben gazdag kulturális élet folyt, mert ezt nem ellenezték. Jó kapcsolatban voltam a szatmárnémeti színházzal, és minden előadást kivittem. Az utolsó nagy pártkongresszus előestéjén is volt egy előadás az ombodi kultúrotthonban. Előadás közben szóltak, hogy baj van, az épületet körülvették a „kerek sapkások”. Hirtelen nem tudtam, kik azok, közben kiderült, hogy a rohamrendőrök. Valaki jelentette, hogy kongresszusellenes tevékenységet folytatunk. Én nem tudtam, hogy a kongresszus idején a népi mozgalmakat is megszüntették. Hosszas magyarázkodások és egyeztetések után elvonultak. Külön története van annak, hogyan sikerült összehozni a svédasztalt a színészek számára. Gyuri bácsinak megjegyeztem, hogy Ács Alajos legutóbb azt mondta, magának van a legjobb pálinkája. Lajos bácsinak, hogy magának van a legjobb bora. Sári néninek, hogy maga készíti a legjobb töltött káposztát, egy másiknak, hogy a legjobb fasírtot, vagy a legjobb tésztát. Így mindenki igyekezett még jobbat és még többet hozni az asztalra.

A változások után

— Mi történt a változások után?

— 1990–ben a szatmárnémeti 14–es Számú Általános Iskolába kerültem aligazgatónak, ahol 1999–ig dolgoztam. Jó iskola volt, magyar tagozaton akkor három párhuzamos osztály működött, most alig jön össze egy.

— Hogyan alakult és alakul a magyar nyelvű oktatás helyzete Szatmár megyében?

— Általában a közhangulatban a románság mindig próbálta elhinteni, hogy a magyar gyerekek akkor érvényesülnek jobban, ha román nyelven tanulnak. Erről nehéz volt leszoktatni a szülőket. Évről évre javul a magyar tagozaton tanulók száma, tíz százalék azonban még mindig román tagozaton tanul. Az I–IV. osztályban kisebb ez az arány, középiskolákban és egyetemeken viszont nő. V–VIII. osztályban az a helyzet, hogy a megyében még mindig van tizennégy szórványközség, amelyekben nincs magyar nyelvű oktatás. A Református Gimnáziumban létrehoztuk a Nyilas Misi osztályt, de nem minden településről jönnek oda a gyerekek. Középiskolába és főiskolába a szakválasztás miatt tanulnak románul a fiatalok, bár már szinte minden szakon van magyar csoport. Biztató viszont az, hogy szeptembertől hét magyar kilencedik osztállyal indul több, mint az elmúlt évben.

Mindenki Laci bácsija

— Önt mindenki Laci bácsinak nevezi. Sőt, ha elhangzik az hogy Laci bácsi, mindenki önre gondol. Hogyan alakult ki ez a barátias tisztelet?

— Két típusú vezető (főnök) van. Az egyik, aki erőből dolgozik, parancsol, mert fél, nem bízik önmagában, a másik saját szakmai tekintélyével próbál hatni az emberekre. Én az utóbbi kategóriába próbáltam beilleszkedni. Úgy érzem szigorúságom mellett a tekintélyem is megvolt mindig a tanítványaim, a kollégáim és a beosztottaim körében is mindig. Több régi tanítványom jegyzi meg, hogy mennyire félt tőlem az iskolában. Mindig a rendnek és a fegyelemnek a híve voltam — a barátság mellett —, mert csak fegyelemmel lehet eredményes munkát végezni. Nem engedtem meg soha magamnak, hogy kiabáljak, hogy megszégyenítsek valakit, bár semmit sem hagytam szó nélkül. Ha valakivel problémám volt, azt mindig négyszemközt rendeztem. Eddig több főtanfelügyelővel dolgoztam, közülük többel naponta ötször–hatszor összevesztem, majd összeölelkeztem. Olyan helyzetben, ahol kisebbségben vagyunk, harcolnunk kell a jogainkért, de engedni is kell. Ha én nem találom meg a módját annak, hogy a mások szimpátiáját élvezzem, nem érek el semmit. Ezt a munkát csak húzd meg, ereszd meg módszerrel lehet végezni, ha jó irányba akarjuk tolni a szekeret.

— Az utóbbi húsz évben a tanügybe mélyen beleszólt a politika. Hogyan lehetett ezt tolerálni?

— A politika beleszólása nem használ a szakmának. A politika jó is, meg rossz is, tény az, hogy most nagyon árt a tanügynek. A politika dönti el, hogy ki, milyen funkciót kap, ezért kénytelenek vagyunk leülni a politikusokkal, hogy kiharcoljuk azt, ami nekünk alapvető jogunk. Még nem történt meg sosem az, hogy a többségi nemzet azt mondja, ez vagy az törvény adta jogod, élj vele. Emberi természet az, hogy mindent magunknak akarunk, a többség próbálja ezt érvényesíteni. Voltak olyan kormánypártok, amelyek rábízták a főtanfelügyelőre a döntéseket, ezekkel könnyebb dolgom volt. Most mi csak végrehajtunk, a döntések fenn születnek.

Történelem, néprajz

— Tanári, főtanfelügyelő–helyettesi munkája mellett sokat foglalkozott történelem és néprajzkutatással is. Ez hobbi volt, vagy a múltunk iránti kíváncsiság?

— Mindkettő. De mondhatom azt is, hogy egy pedagógusnak ez kötelessége. A mindennapi munka mellett előbb bekapcsolódtam a népi kultúra életébe, ugyanis a rendszerváltás előtt csak ebben a formában volt lehetőség magyarságtudatunk erősítésére, valamint népi kultúránk és helyi történelmünk megismertetésére. 1990–től ezzel párhuzamosan igyekeztem az általam összegyűjtött anyagokból helytörténeti kiadványokat összeállítani. Itt emelném ki a Bem–emlékek felkutatását, melynek eredménye a szamoskrassói emlékszoba kialakítása, valamint az emléktábla és a mellszobor elhelyezése. És megemlíteném még a 48–as szatmári forradalmárok felkutatását is. Úgy érzem szükség van az ilyen kutatásokra, és ha nyugdíjba vonulok, nagyon sok ilyen jellegű tevékenységet fogok majd végezni. Annyira közvetlen kapcsolatba kerültem minden magyar közösséggel, hogy bárhová megyek, otthon érzem magam. Így vagyok a pedagógusokkal is. Azt szoktam mondani, ötezer pedagógus közül háromezret ismerek, kétezerrel pertuba vagyok, ezernek tudom a nevét.

— Mi az, amire biztosan számít a jövőben?

— Legfőbb hangsúlyt mindenképpen az unokák nevelésére fordítom. Most lehetőségem lesz megtapasztalni, mit tehet egy olyan nagypapa, aki, mivel nem dolgozik, a maximumot nyújthatja. Király László kolozsvári költő szavaival élve: „A jövő bennünk van, és amint tudjuk: minden nap az eljövendő életünk legelső napja. A történelem sem tegnap volt és holnap lesz, hanem éppen ma van. És nem máshol, hanem itt. Nincs menekvés! Minden ellenkező híresztelés ellenére, a jövőnket mi alakítjuk; nincs kire mutogatni, ha elvétett döntésekről, rosszul kidolgozott cselekedetekről van szó. Az efféle mutogatás rajtunk kívül senkit sem érdekel. A jövő képe olyan, amilyet mi festünk.”