Túlélés saját szabályok szerint

Nagyvárad - Mióta beállt a hideg, nap mint nap útnak indulnak a kis teherszállítóval, hogy éllemet, forró teát, pokrócokat adjanak a váradi hajléktalanoknak. Kedden a helyi rendőrség, valamint pár újságíró is elkísérte a kis csapatot.

Az Ecclesia Mater Alapítványnak, valamint a Nagyváradi Szociális és Közösségi Ügyek Hivatalának az akciója ez. Ferencz István, az Ecclesia Mater alapítvány, valamint a Gutenberg utcai hajléktalanszálló vezetője már nagyjából tudja, hol vannak azok a meleg vizes csövek, elhagyatott helyiségek, ahol éjszakára behúzódnak a hajléktalanok. Azonban a Shakespeare utcán ezúttal nincs senki a csövek alatt, s az ősi strandhoz közeli kis híd alatti „lakhely” is üres.

Súlyos eset

Kevéssel arrébb, egy Körös-parti trafóház mellett szegényesen öltözött, középkorú férfi üldögél, elrévülő tekintettel. Kérdezik a nevét, s a férfi automatikusan, alig kivehetően ismétli: Sándor István. Rosszabb állapotban van, mint ahogy első pillanatban gondoltuk: egyik keze teljesen el van feketetdve. „Ez az ember senkinek nem ártott, koldulni sem akart soha. De az emberek rosszak, egy beteg kutyán segítenek, de a fekvő embert otthagyják. Én nem vagyok ilyen. Megpróbálok segíteni, akin csak tudok. Hoztam neki cipőt is, de nézzék meg,milyen állapotban van a lába is” - mondja ugyancsak hajléktalan barátja, Ionel Istrate, majd leveszi Sándor István lábbelijét. A cipő alatt fásli, s miközben azt bontogatja, borzalmas látvány tárul elénk: ujjtalan, sebes, fekete lábfej. „Sürgősen ellátásra szorul” - jelenti ki Ferencz István s hamarosan döntés születik: a rendőrségi kisbusszal fogják a férfit a kórházba szállítani, miután felkutatták a többi hajléktalant is. Közben Ferencz István még megpróbálja rávenni a másik férfit, hogy jöjjön a szállóra – sikertelenül. Nagy nehezen támogatják fel a járműre a beteg férfit, látszik rajta, hogy a járás iszonyú fájdalmat okoz. Vele megy barátja is, de előtte megerősítést vár: biztos, hogy nem fogják a rendőrségre vinni? Csak akkor száll fel, miután többször is megígérik, hogy nem…

Elszakadva a valóságtól

Értetlenkedés és felháborodás érződik Ferencz István hangjában, miközben – már a gépkocsiban – ecseteli: akármilyen kétségbeejtő helyzetben vannak, a hajléktalanok többsége határozottan visszautasítja az elszállásolást. A visszatérő motívum: azért nem mennek oda, mert meglopják őket. „De hát mit lopnának el tőlük? Mijük van? Egy fél doboz cigarettájuk? Sajnos egy idő után ezek az emberek teljesen elszakadnak a valóságtól és a saját világukban próbálnak meg túlélni, a saját szabályaik szerint” - mondja, majd azt is hozzáteszi, hogy mitán megszokták az utcai életet, már nem tűrnek el semmilyen megszorítást, ezért sem választják a szállót.

„Ők a barátaim”

Közben a rogériuszi vasúti átjáró közelében, meleg vizes csövek mellett találunk rá Martin Viorelre, sajátos, rongyokból készült kuckója mellett. Békésen köszön a társaságnak. Vagy öt kutya téblábol mellette. „Ők a barátaim” -mondja, s örömmel fogadja el a zsíroskenyeret és a teát.

A rendőrségi kisautóbusz és a kis teherszállító ezt követően Nagyvárad ipari negyede felé veszi az útját. Ferencz István közben egy régebbi szomorú-vidám történetet mesél el: mintegy nyolcan húzták meg magukat évekkel ezelőtt ugyanott, a csövek alatt: nők, gyerekek is voltak közöttük. Egyik nap egy catering cégtől kaptak nagyobb mennyiségű eledelt, kis műanyagedénykékben. Amikor felkutatták őket egy a keddihez hasonló akció során, az emberek el akarták nekik adni az ennivalót, egy lejt kértek egy adagért…

A Mona-likőr

Szóba kerül a Mona-likőr is, a hajléktlanok itala: kékszesz, amelyhez, ha jó napjuk van, kólát is kevernek. Vannak külvárosi ábécék, ahol ebből, meg a feketén eladott cigarettákból tesznek szert nyereségre a kereskedők, mondja a hajléktalanszálló vezetője. „Ha nem láttam volna a saját szememmel, nem hinném el: meg is keverik nekik, kólával, vagy narancsízű üdítővel, kívánság szerint”. Nálunk egyébként rengeteg kékszesz fogy, jóval több, mint amennyit orvosi célra használnak el az emberek. Ki kellene tíltani az ábécékből, vélekedik Ferencz István, bár - mint hozzáteszi - elképzelhető, hogy akkor feketén kereskednének vele…

Fűtés nélkül

Nagyvárad régi ipari negyede a következő állomás. Hatalmas, rozsdás épületek mellett haladunk, egykor a Sinteza, meg az Alumina működött itt. Most viszont egy árva lélek nem jár erre...illetve...az egyik kapun túl szárítókötélre terített paplanok, s egy régi heverő a szabad ég alatt, melyen kutyák fekszenek Hamarosan fordítottbőr kabátba öltözött kalapos férfi jön elénk, lecsitítja a kutyákat, s a földbirtokosok büszkeségével vezet be „birodalmába”. Többen élnek itt: az egyik kis helyiségben három férfi, kicsivel arrébb egy fiatal nő az apjával, illetve a bőrkabátos férfi. És sok-sok kutya és cica. Nem fűtenek semmivel? - kérdezem az egyik férfitől, holott nyilvánvaló, hogy nem. De azt mégsem kérdezhetem, hogy hogyan képesek életben maradni ilyen hidegben fűtés nélkül. „Sajnos nem gyűlt össze annyi pénz a nyáron, hogy vegyünk egy jó kis dobkályhát. Van, akinek sikerült…” - mondja az idősödő ember. „Van nekünk dunyhánk, nem fagyunk meg” - teszi hozzá egy másik, akitől azt is megtudom, hogy ő már tizenkét éve él ott.

Kegyes halál

Miután pokrócokat, szendvicseket és teát kapnak, már az sincs ellenükre, hogy lefotózzam őket, s be is mutatkoznak: Szász Feri 44, Rostás Attila 39, Fürj István pedig 54 éves. Később Rostás Attilának (ő az, aki elmondása szerint több mint egy évtizede lakik ott) valami kis aprópénzt adok, de mint kiderül, nem jól tettem: valószínűleg Mona-likőrt fog belőle venni. Ferencz Istvántól megtudom: a részegek sokkal könnyebben lesznek a fagyhalál áldozatai. Az alkohol hatására kitágulnak a hajszálerek, nő a szervezet hőleadása. Az ember úgy érzi, hogy melege van, de közben kihül…A fagyhalál nem fájdalmas: a hideg hatására megszűnik a periférikus területeken a vérkeringés, az ember nem érez fájdalmat, de mozogni sem tud. Ilyenkor nagy mennyiségű endorfin is felszabadul a szervezetben, ez erős boldogságérzetet okoz. Azok között az emberek között, akiket ebből az állapotból hoztak vissza az életbe, egyesek bánták, hogy nem hagyták őket meghalni. Annál is inkább, mivel akkor, amikor visszaáll a vérkeringés, hatalmas fájdalmak jelentkeznek. Ferencz István nem egy embert látott, akivel a fagy végzett. „Sem szenvedés, sem rémület nyomát nem láttam egyikükön sem. Békés arcuk volt. Bár a kifejezést manapság inkább az eutanáziával társítják, szerintem ez az igazi kegyes halál” - teszi hozzá.

Tönkretették

Pár perc múlva a megyei kórház sürgősségi fogadóosztálya elé érünk. Galea Cosmin, az ASCO munkatársa megy be tolószékért, közben Sándor István barátjával, Istrate Ionellel váltok pár szót. Megtudom: valamikor együtt dolgoztak Várad egyik ismert cipőgyárában. Sándor István akkoriban mester volt. „Tagbaszakadt, erős ember volt, vágott az agya. Aztán tönkretették: valaki elütötte egy autóval, s otthagyta. Amikor pár hónapja rábukkantam, nem jött hogy elhiggyem, mivé lett…” Mint megtudtuk, hetekkel ezelőtt már kihívta hozzá a mentőket. Kijöttek, bekötözték a lábát, adtak neki valami tablettát is, aztán otthagyták.

Sándor Istvánt hamarosan beviszik a sürgősségre, leültetik, később asszisztens és orvos veszi kezelésbe, de azt már nem nézzük végig. Valószínűleg életben marad.

Neumann Andrea