A család a fontos, a közösség, és a kegyelmi állapotok

A Golden Globe- és Oscar-díjas Saul fia című magyar film egyik szereplője, a kolozsvári Molnár Levente látogatott el Nagyváradra múlt héten a Cinema Palace-ban tartott esti filmvetítésre. Ezt megelőzően a Bihari Napló szerkesztőségében adott exkluzív interjút.

– Van-e valamilyen üzenete Ön szerint a filmnek a nézők felé?

– Van. Számomra az az üzenet, hogy igenis oda kell figyeljünk, felelősek vagyunk a tetteinkért, vigyáznunk kell egymásra, meg kell akadályozni ezt, vagy minden ehhez hasonló gondolatot, amely megoldásként tudna felvetődni, bárhol, bármilyen jellegű kérdésnél. Ez az üzenete a filmnek.

– Tervezi, hogy együtt dolgozik még a filmet rendező Nemes Jeles Lászlóval?

– Ő rendező, én színész vagyok, ahogy most találkoztak az útjaink, nagyon valószínű, hogy megint fognak találkozni. Mind a mai napig egy egyszeri, és számomra elég meghatározó élmény volt különben együtt dolgozni egy olyan úriemberrel, akinél olyan rendszert, tudatosságot, következetességet, jó értelemben vett, komoly munkabírást tapasztaltam, amit nagyon tudok értékelni. Nem mondom, hogy előtte nem volt még alkalmam ilyen jellegű emberekkel találkozni, de ezt minden egyes esetben nagyon tudom értékelni.

Film és színház

– Hogyan magyarázza azt, hogy például egy ilyen filmben, vagy bármilyen nemzetközi alkotásban, olyan kevés erdélyi színész kap lehetőséget? Jókor kell jó helyen lenni?

– Tágítanám egy kicsit ezt a kérdést afelé, hogy kelet-európai színészek hányszor jutnak ahhoz a lehetőséghez, hogy filmben játszhassanak. Itt azonban meg kell vizsgálni más kérdéseket is, például, hogy hány film készül évente, hogy néz ki ez az ipar nálunk, mondjuk Kelet-Európában. Ha viszonyítunk, akkor mihez viszonyítunk? Román filmekről beszélünk, magyar filmekről beszélünk, vagy ne ’adj Isten nemzetközi produkciókról beszélünk? A válasz tényleg többrétegű, mert ha valaki azt teszi fel magában, hogy a nemzetközi porondon szeretne részt venni, annak annak az első, alapvető lépése az, hogy kinézi magának azt az úgymond piacot, ahol jelen szeretne lenni, és megtanulja azt a nyelvet. De ez ugyanígy érvényes a román filmiparra, ha erdélyi magyar színészekről beszélünk: természetesen elég nehéz lesz mondjuk egy román produkcióban részt venni abban az esetben, ha nem beszéljük jól a román nyelvet. Ha tehát valaki ott szeretne szerepet vállalni, akkor megint csak a nulla alatti, még el sem kezdődött dolog az, hogy a nyelvet becsületesen beszélje. Egy másik dolog pedig az, hogy nem minden színész akar filmben játszani. Nem is kell mindenkinek, és nem is kell lebecsülni a színház fontosságát, vagy valakinek azt a döntését, hogy ő színházban szeretné ezt a dolgot csinálni.

Identitás

– A román filmkritikusok a különböző internetes fórumokon román színésznek revendikálták Önt, míg a magyarok magyarnak. Fontos Önnek az indentitás kérdése?

– Természetesen fontos. Egy pillanatra még visszatérnék az előző kérdésre, és mindahhoz, amit elmondtam, még hozzátenném, hogy mindezek mellett természetesen igen fontos nyitott szemmel járni a világban, fontos érdeklődni, találkozni. Ez jelenti azt, mint ahogy a kérdésben is hangzott, hogy „jó helyen lenni jó időben”, de igazából sosem lehet tudni, hogy mik azok a jó helyek, vagy mik azok a rossz helyek, épp ezért be kell kukkantani mindenhova. És akkor válaszolva arra, hogy az én úgymond identitásomat körülbelül hogyan határozom meg. Ez hozzátartozik még ahhoz az Erdély-képhez, amiben felnőttem. Ez úgy nézett ki, hogy „amikor valaki elmegy az úton a házad előtt, akkor az köszön be neked. Ha az anyanyelveden köszön, akkor természetesen úgy is köszönsz vissza. Ha az ő nyelvén köszön, és te azt a nyelvet beszéled, akkor megtiszteled azzal, hogy az ő nyelvén köszönsz vissza”. A minimális tiszteletadásról van szó, nem várhat el senki semmi hasonlót, ha ő nem teszi meg ezt a lépést elsőre. Hogy én hogy határozom meg az identitásom? Én, akinek az édesapja, nyugodjék, sötétpatakai gyimesi csángó… Tehát innentől én már nem is tudom, miként kellene meghatározzam magam… Édesanyám pedig kővárvidéki származású. Mit kellene megtagadjak magamtól, akkor, amikor én ebben a lehetőséget látom? Én azt, hogy hozzáférésem van egy másik kultúrához, egy másik kultúrkörhöz, annak az anyanyelvén, lehetőségként élem meg. És ez részemről nem erőfeszítés, és nem vesz el, hanem hozzáad ahhoz az alaphoz, amit a családból hozok lényegében. Néha úgy érzem, hogy eltévedünk, vagy nagyon kicsiben, vagy nagyon nagyban nézzük a dolgokat, csak a jelenben nem tudunk részt venni, mert nehezünkre esik meghatározni magunkat, és alkalmazkodni az éppen adott helyzethez. Miközben ameddig el nem jutunk oda, hogy körülnézzünk, és megnézzük, hogy mi történik, nem tudunk valós válaszokat adni azokra a történésekre, folyamatokra, amelyek a mindennapjainkba berobbantak. Nagyon nehezen alkalmazkodunk. Érdekes kísérletnek tartanám azt, hogy például egy hétvégére bármelyik erdélyi városba, megtartva az arányokat, egy másik európai városból áthozzunk egy utcát – mondjuk legyen ez esetben London –, és lássuk, hogyan tudnánk alkalmazkodni. Az a társadalom más folyamatok révén jutott el oda, hogy meg kellett tanulja becsülni a másikban az embert. Mi is errefelé megyünk; nem hagyhatunk ki lépéseket a fejlődésben, de nagyon remélem, hogy errefelé tartunk. Én erre látok jeleket. Mert viszonyulnunk kell, tudnunk kell elfogadni a másságot, becsülni egymást, és ha még mélyebbre megyünk: egyszer magunkban kell rendet tenni.

– Említette, hogy nem változott meg a díjeső után, ugyanolyan ember, ugyanolyan színész maradt. Melyek az Ön számára fontos dolgok az életben?

– Az én számomra fontos dolgok... Önzőnek hathat a válasz, pedig nem az. Akkor jönnek úgymond a fontos dolgok az ember életébe, ha békében van önmagával. Ez az egyik legfontosabb dolog számomra. És onnantól kezdve, amikor néha ennek a pillanatait vélem magamban felfedezni, akkor onnantól kezdve tudok az lenni, aki mások számára esetlegesen pozitív kisugárzást tud biztosítani. És innen kezdődnek azok a dolgok, amelyek fontosak. Mik ezek? A család a fontos, a közösség, a környezet, és azok a kegyelmi állapotok, amikor nem tudunk róla, és jól vagyunk.

Szakmai elismerés

– A siker, a szakmai elismerés fontos az Ön számára?

– A szakmai elismerésnek a semmibe vételét nem vállalom: természetesen megtisztel, de az biztos, hogy az egy pillanat, az egy kis „botlás”, pozitív értelemben, és az én életem nem ott zajlik. A jelenlegi helyzetemben próbálom tudatosan úgy csinálni ezt a folyamatot, hogy ne sértsek, vagy ne bántsak senkit, mert okom nincs rá, vagy ne próbáljak olyasminek tűnni, ami lényegében nem vagyok. Tudatosan kerülöm azt a részét ennek a dolognak, a szakmai értékelésen túl, hogy a mondénitás része legyek. Mert hogy ez a része a dolgoknak engem igazából nem érdekel. A minimum kötelezőt remélem, hogy civilizáltam és kulturáltan sikerült megcsinálni, és onnan tovább ez a dolog nem érdekel. Engem a munka érdekel.

– Tegyünk egy kis időutazást: mit mondana mondjuk negyven év múlva az unokájának vagy az ükunokájának a Saul fiáról, vagy az Oscar-díjról?

– Erre én is kíváncsi vagyok, mert lényegében ezek a dolgok, amik most történnek, ezek igazából nekik történnek, azt hiszem. De túl közel vagyunk még ehhez a dologhoz… De ha eljátszunk a gondolattal, akkor én ugyanazt tudnám mondani nekik is, amit most magamnak, hogy kérlek szépen ne hazudj magadnak. És hogy próbáld meg jól érezni magad a bőrödben. És hogy próbáld meg, apropó Saul fia, megbecsülni azokat az embereket, akik megteszik azt az erőfeszítést, hogy részt akarnak vállalni az életedben. Körülbelül ezek. És figyelj oda. Ne görcsölj rá, de figyelj oda. Azt hiszem, hogy ezeket tudnám mondani.

Szükséges film

– Ha a nézőket kellene meggyőzni, mit tudna mondani a számukra kedvcsinálónak a filmről, miért nézzék meg azt?

– Ezzel mindig gondban vagyok azokban az esetekben is, amikor a közönséggel találkozunk. Kezdjük a kizáró lehetőségekkel. Amit nem tudok mondani például vetítés előtt, az az, hogy jó szórakozást. Ezelőtt a film előtt ezt nem tudom sajnos mondani. Hogy miért menjen el egy ember, és nézze meg ezt a filmet? Azért nézze meg, mert nagyon-nagyon nagy mennyiségű remény van benne. Ebben a szerintem fals pezsgésben, amibe mindannyian bele vagyunk kényszerülve, adhat pár pillanatig egy olyan lehetőséget, hogy elgondolkodjunk, néha azért érdemes körülnézni, megvizsgálni a folyamatokat, hogy az az örvény, amelyben együtt úszunk, az vajon milyen irányba megy. Ez nem az a film, amelyre egy nagyon mosolygós, búgó középsávos hangon tudnám az embereket meghívni, hogy nézzék meg. Ez egy nem könnyű film. Ez egy szükséges film. És tekintsünk el egy kicsit attól, hogy azért megyünk moziba, hogy megfeledkezzünk a mindennapokról, és feltétlenül vidítva legyünk. A visszajelzés a film megnézése után mindenkinél más és más, de lényegében ugyanaz: megüti az embert, eléri az ember lelkét ez a film, de utána arra kényszerül, hogy saját magát szabadítsa fel, és valószínű, hogy egy kicsit megtörténtté teszi ezt a pillanatot amikor ez a ránézés, ez a reflexió meg tud történni. Ezért kell megnézni.

Rais W. István