Kommentár: Békülés

2014 novemberében, mindössze két hónappal azután, hogy lelkes éljenzés és konfettizápor közepette hatalma csúcsán állt az ország legnagyobb stadionjában, Románia akkori első embere, Victor Ponta látványos vereséget szenvedett Klaus Johannis köztársasági elnöktől.

Bár kormányzását már akkor beárnyékolta megannyi botrány, vita és letartóztatás, ez volt a gyors hanyatlás igazi kezdete, amely a 2015 novemberi összeomlással érte el tetőpontját – egy valaha volt karizmatikus hős szégyenteljes lemondása.

A választás vesztesének boldogtalan kampányára emlékezve írom ezt a cikket, hideg figyelemmel, amit csakis az idő múlása hozhat el.

A tisztelt olvasók biztosan emlékeznek Victor Ponta jelölt fő szlogenjére: egy választási program a nemzeti béke jegyében, utalva arra, hogy a társadalom különböző vetületei teljes egészükben Traian Basescu volt elnök tíz éves mandátumának tulajdoníthatók. A volt elnök harcias személyisége és retorikája volt felelős a fiatalok és idősek, gazdagok és szegények, az államnak dolgozók és magánvállalkozók közötti szakadékért. De méginkább, a szociál-demokrata elnök szerint, ezek a szakadékok voltak felelősek a nyilvános vitákért és békülésekért.

A kampány békítési módszerei hamar képmutatónak bizonyultak: a párbeszédnek, kompromisszumnak és megbocsátásnak nyoma sem volt, a feszültségek megoldására javasolt módszerek végül abban merültek ki, hogy a többség megbocsátott a kisebbségnek: a kisemmizett nyugdíjasoktól az elégedetlen fiatalok, a szegényektől a középosztály, az állami alkalmazottaktól az üzletemberek. Egy furcsa és egyoldalú békülés, amitől nem csak, hogy megerősítést nyertek az eddigi társadalmi rétegek közötti különbségek, úgy mint nemzet és diaszpora, ortodox és más vallások, kisebbség és többség, de ami eltérítette és bemocskolta a nemzet keblében élő konfliktusok öntudatát. Azonban függetlenül az arroganciától, amellyel kezelte – és megölte – ezt a problémát, Victor Ponta nem tévedett a béke szükségességének tekintetében.

Más társadalmakkal ellentétben, ahol az általános elkülönülés a konzervatív-progresszív vonal mentén halad, a Köztársaság kormányzásának módszerei mélyreható konfliktust okoztak a generáció, gazdagok és szegények, de ugyanakkor a nacionalista többség és más kisebbségek között is: etnikai, vallási vagy szexuális alapon. Sorról sorra a 20-ik századi vándorlásai során az állam, tartva a politikai legitimitás kérdésétől, hezitálás nélkül lépett közbe a társadalom különböző problémái esetében, mindig a nagyobb csoportokat részesítve előnyben – az igazság és az erkölcs kárára. Az egységes nemzet érdekeit szem előtt tartva, a politikai klíma kivetette a társadalom kebeléből az éppen nemkívánatos személyeket: a 30-as években a társadalom egy jelentékeny része kevésbé volt román, mint a többi, mint máshol, a 40-es években pedig a románság „bukottait” minden további nélkül eltávolították: zsidók és romák pusztultak el mészárlások során és halálvonatokban. Nem sokkal ezután, a kommunista berendezkedés biztos kézzel távolította el a politikai és kulturális elit nagy részét. Ez csak úgy volt lehetséges, ha jelképesen elkülönítették őket a társadalomtól: a burzsujoknak és jobbágyoknak meg kellett halniuk vagy igazságtalanul kellett kezelni őket, mert elárulták és aláaknázták az új, „osztályokon” alapuló alkotmányt. Kevéssel ezután, ez a többség is talált új rétegeket, amelyeket a többséggel mindig szimpatizáló állam, úgymond sietett „megjavítani”: az ott maradt zsidókat és németeket eladták rokonaiknak, a magyarokat pedig átrománosították, így válva „nem-román”-ból „kevésbé román”-ná.

A rendszerváltás első évei egymást követő beavatkozások sorát hozták: a Fekete Március megértette a magyarokkal helyüket az új társadalomban – amelyet később Corneliu Vadim Tudor sikere is erősített -, később pedig a diákok, reformisták és entellektüelek is megtalálták helyüket. Az új állam talált helyet azoknak is, akik régebben kivándoroltak és nem ettek szójaszalámit, és azoknak is, akik csupán tervezték a kivándorlást: az igaz román nem hagyja el hazáját a nehéz időkben sem. Vigyázva arra, hogy az elmúlt évek befolyásosabb kapcsolathálózataiból is minél többet megtartsanak, a rendszerváltás generációi megalkották Európa legtöbb ideig tartó mandátumait: a kisebb felelősséggel járó posztok esetében, melyeket már évtizedek óta ugyanazon személy foglalt el, kizártak minden lehetséges betolakodót, növelve a munkanélküliség arányát és csökkentve az átképzés lehetőségét, egy olyan korszakban, amikor az ország egyik legtanultabb generációját tudhatta magáénak. Végezetül, a homoszexuálisok jogainak folytonos halasztgatása egységesíti az összevágott tablót, amelyet az állam áldása – és beavatkozása – tart össze.

Ha erre az összképre pillantunk, „pofátlan nyugdíjasok”, „korrupt orvosok” vagy „a nagyobb ember elnyomja a kisebbet”, mind olyan jelszavak Băsescutól, amelyek csak ürügyek arra, hogy olyan kategóriákat gyártson, amelyek méltatlanabbak, mint a többi.

Mai társadalmunkat több konfliktus sújtja, mint a 2-ik világháború idején, a világ feltételei azonban, sajnos, ugyanazok. Ennek az összehasonlításnak az eredményétől függetlenül, az egységesség megteremtésére tett minden kísérlet nehéz lesz. Abban az iramban, amelyben zajlanak az események – minden új nap új kihívásokat is hoz – keveset tehetünk, mert az igazság elfogadásának halasztgatása vagy elutasítása már annyira eltávolított minket a problémák részleteitől, hogy az igazságnak politikai vagy bürokratikus lázadásra van szüksége, elvesztegetett időre, amely már kétlem, hogy van nekünk. Azonban az elkövetkező időkben, a feszültség akármilyen apró csökkenése valóságos áldás lesz a társadalom számára.

Itt jön szóba az a kibékülés, amelyből Victor Ponta méltatlanul gúnyt űzött, és amely az elkövetett rosszal való erkölcsi elszámolást kellett volna elhozza. Ne egy akaratos jelölt tekintse személyes problémájának egy közösség problémáját, hanem a köztársaság elnöke, mint az egész társadalom gépezetének a képviselője álljon ki az erkölcsi javulás mellett, ugyanis a betöltött pozíciók, az emberrel ellentétben, az elődök bűneit is átörökítik. Csak őméltósága képes, puha párnákon térdelve, olyan szavakat mondani egy egész nemzet előtt, melyek képesek összevarrni a szolidaritás eltépett szövetét: mert senki sem érdemelte meg, hogy agyonlőjék vagy börtönbe kerüljön, senki sem érdemelte, hogy eladják vagy agyonverjék. Az az 1200000 itt maradt magyar épp olyan értékes mint 1200000 román. A romák, integráltak vagy sem, jobb bánásmódot érdemelnének, mint az úgynevezett „érinthetetlen”. Az egyház tévedett más egyházakkal szemben és elárulta a hívőket, a hibáját pedig az állam számlájára írták. A több millió kivándorló esete egy egész társadalom hibája és a kormányzás egy nehezen megbocsátható hibája. Azok pedig, akik maradtak, jobb kormányzást érdemelnek, mint az amelyik hegemónián és protekciós rendszeren alapszik.

Az egészben az az ironikus, hogy Victor Ponta szélhámosságát épp a kicsiny német közösség egyik tagja rombolta szét – akitől a választások alatt a vezető megkérdezte, hogy Bukaresthez vagy Berlinhez köti e hűsége. Avagy az is lehet, hogy az új elnök választása épp a társadalom szándékát jelzi a békekötésre – egy elkésett, szimbolikus, hiányos békekötésre.

Gabriel Miloia