2020.11.05. 15:32
Kenéz Ferenc: Nincs olyan diktatúra, amely felszámolhatná a költészetet
Kenéz Ferenc nagyszalontai születésű költő kapta a Magyar Írószövetség és az Arany János Alapítvány díját, az Arany János-díjat, melyet október 23-án, az 1956-os forradalom 64. évfordulóján adták át Budapesten a Magyar Írószövetség udvarán.
Pap István
Kenéz Ferenc Nagyszalontán született 1944-ben. Szülővárosában kezdte tanulmányait, majd a nagyváradi középiskolai évek után a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem román–magyar szakos hallgatója volt 1964 és 1967 között. Egyetemi tanulmányait félbeszakítva írni kezdett. Első verseskötete 1968-ban jelent meg Fekete hanglemezek címmel. 1968-tól 1983 szeptemberéig a bukaresti Munkásélet kolozsvári szerkesztője, közben 1979–80-ban nyelvtanuló ösztöndíjasként élt Amszterdamban, 1983-tól 1987-ig az Utunk szerkesztője. 1989 márciusában áttelepült Magyarországra, ahol újságíróként, szerkesztőként dolgozott (Magyar Nemzet, Esti Hírlap, Duna Televízió). 2012-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Legutóbbi kötetei: Cérnafű (Bookart, 2017), A visszaírt betű – Válogatott versek (1972–2018) (Magyar Napló Fókusz Egyesület, Budapest 2020).
Szülőföld, diákévek
A most Arany János-díjjal kitüntetett szerző így vall szülővárosáról, és diákéveinek Nagyváradjáról: „Kicsit túlozva: mindent, ami nem köthető tulajdonhoz, Nagyszalontától kaptam. Például azt a magasságot ott, a templomtorony kerülőjében, fenn az óra alatt, ahova szinte minden vasárnap fellopakodtunk istentisztelet után. És persze, azt a mintegy 3500 sornyi verset, amely »szülővárosi ihletettségből« született, köztük azt a 62 Gyermekrajzot, amelyekben gyermekkorom, az ötvenes évek Nagyszalontáját próbáltam egyfajta lírai-szociografikus látásmóddal megörökíteni. Mindent megadott az a táj, amit megadhatott. Egyetlen dolgot hiányolok, amit nagyon szerettem volna az alföldi gyermekkorban: nem láttam délibábot. Minden egyébhez idejében, ehhez egy kicsit későn születtem. Azt a bizonyos délibábot így hát meg kellett teremtsem magamnak. Az őrtornyos nagyközségből középiskolába Nagyváradra kerültem, itt érettségiztem. Ám Nagyvárad nekem akkor nem a Holnap városa volt, hanem a »holnaputáné«. Az volt és maradt az én világvárosom. Ebben a városban lényegében minden azutáni város benne volt. Ottani emlékeim alapélmények, még ha nem is a szellemi építkezés élményei. Irodalommal egyáltalán nem foglalkoztam egészen az érettségiig. Atletizáltam, középtávfutó voltam. Érdekes, hogy az első »ajándékba kért« verses-könyvem szerzője mégis épp Nagyváradon írt verseivel keltette fel érdeklődésemet. Nem, nem Ady Endre volt, hanem az egyetlen évet Nagyváradon élt és dolgozott Somlyó Zoltán. Szóval hát Nagyvárad nem az irodalom terepe volt számomra, hanem a kamaszkor élettere. Noha kortárs költő verseskötetét ott olvastam először életemben. Mégpedig Tóth Istvánét, iskolánk egykori tanáráét.”
Hatások
Kenéz Ferenc elmondta, hogy költői világára nem a különböző irányzatok, hanem az alkotók költői ereje hatott. „Így kerülhetett kezembe igen logikátlan sorakozásban Somlyó Zoltán után mondjuk Pablo Neruda, vagy Az ember tragédiája után Jannisz Ritszosz verseskötete, a radikális Hans Magnus Enzensberger után Jevtusenko vagy Voznyeszenszkij társadalmi és költői kereteket feszegető »világfelforgató« költészete, avagy éppen Juhász Ferenc földomlásszerűen ránk zúduló világa. Tény, hogy nem a magyar klasszikus irodalom felé fordultam, hanem elsősorban a világirodalom akkori, közkézen forgó nagy kortársai felé. Ez minden bizonnyal meghatározta költői indulásomat is, akaratlanul »irányt szabott« valami erősen társadalmi begyökerezettségű, de parttalan költészet felé.” Saját bevallása szerint ebből a korszakból az 1975-ben megjelent „Az átvilágított földgömb”, és az 1981-es „XYZ” című köteteit tekinti reprezentatívnak.
Egy költő, két rendszer
A romániai kommunista diktatúrában nehéz volt költőnek, főként magyar költőnek lenni, mondja Kenéz Ferenc. „Úgy éltünk, mint a szabad-rabok”, idézte Nagy Gáspár költő kifejezését, majd így folytatta: „Nem szabadság és rabság között éltünk, hanem aközött, ami a szabadságban rabság, s ami rabságban szabadság. És ez nem speciálisan költői élethelyzet volt, hanem a társadalom léthelyzete. Ám ez semmit nem változtatott a korabeli költészet létét, lényegét illetően. A diktatúrában éppúgy születtek hiteles remekművek, mint ahogyan most, a szabadságban naponta találkozni üres, közhelyes fércművekkel. Nincs olyan diktatúra, amely felszámolhatná a költészetet, ám nincs olyan szabadság sem, amely azt megteremtené.” Saját bevallása szerint magyarországi beilleszkedése nem volt zökkenőmentes, ennek kapcsán csak ennyit jegyzett meg: „Beilleszkedésem annyira volt sikeres, hogy kissé eltúlozva, hosszú ideig a magyar irodalom hajléktalanjának éreztem magam...”
Díjak
A kezdeti évek nehézsége után azonban lassan-lassan jöttek az elismerések is, hogy utaljunk csak a József Attila-díjra és a most megkapott Arany János-díjra. Kenéz Ferenc azonban felhívja a figyelmet arra, hogy egy író munkásságának az értékét nem a díjak szavatolják. „A mai magyar irodalom körülbelül két és fél ezer írót tarthat számon, akinek legalább egy megjelent könyve van. Ez a tény persze nem kétezer valódi írót, hanem igazából egy kultúrát jelent. Egy gazdag táptalajt, ami ahhoz kell, hogy négy-öt korszakos jelentőségű, maradandó munkásság létrejöhessen. Éppen ezért nem lehet túlértékelni az elismertséget, vagy ismertséget. Például jómagam abban sem vagyok biztos, hogy egykori szűkebb pátriámban, Nagyszalontán vagy éppen »iskolavárosomban«, Nagyváradon ismertnek vagy pláne elismertnek lehetne nevezni engem. Ezen egy-egy díj változtathat, hiszen növelheti az érdeklődést, ám egyetlen díj sem képes arra, hogy az írói munkásság értékét megemelje”.
Borítóképünkön: Kenéz Ferenc nagyszalontai születésű költő
