„Ha világítani kell, akkor csak égve lehet megtenni”

Pap István

Az égiek verőfényes napsütéssel búcsúztatták csütörtökön Nosz Botondot, aki itt, az emberi világban biztosította a fényt a művészek és műalkotások számára. A nagyváradi Szigligeti Színház tragikusan fiatalon, mindössze 42 éves korában elhunyt egykori fővilágosítóját gyászolók népes, mintegy kétszáz fős sokasága kísérte utolsó útjára a Rulikowski temető Steinberger kápolnájából. A megjelentek között voltak a család, a rokonság, a barátok mellett a Szigligeti Színház három társulatának művészei és alkalmazottai is. A gyászszertartást Pék Sándor, a nagyvárad-újvárosi római katolikus egyházközség plébánosa tartotta, felidézve azt, hogy az 1978 márciusában született Nosz Botond a nagyváradi Ady Endre Líceumban elvégzett tanulmányai után azonnal, 1996-tól már a váradi színházban dolgozott fővilágosítóként. Kiemelte: amit Nosz Botond életében a csendes jelenlétével, a figyelmességével, a visszahúzódottságával, a gondosságával megteremtett, az örökre megmarad. Nosz Botond „tudott másoknak fényt teremteni, családban, munkahelyen, baráti körben, és mégis mindig szerényen háttérbe húzódott; tudott szelíden szolgálni és mégis hatással lenni. Botond a világításnak a szolgálatában állt, családjának, barátainak, munkatársainak, szakmájának égő világítója volt, nemcsak egy külső fényt hordozott, hanem égve világított. És ha világítani kell, akkor csak égve lehet megtenni” – fogalmazott a tisztelendő, aki végezetül kifejtette, hogy bár emberi léptékkel, emberi gondolkodásmód szerint nehéz megmagyarázni a szeretett apa, rokon, barát, munkatárs hirtelen halálát, de a miért kérdéseinkre az egyetlen válasz Isten szeretetének a fénye.

A gyászszertartás végén a tiszteletes által kért egy perces néma csendben minden jelenlevő magába mélyülve vett végső búcsút Nosz Botondtól, majd a magyar és a román nyelvű közös ima után végső nyughelyére kísérték az elhunytat.