A kordonon kívülre szorulva

Pap István

Április 20-án a nagyváradi önkormányzat nagyszabású ünnepségéről akartam beszámolni. A Szent László térnek a városházától a Kert utcáig futó közútja kordonokkal és trikolóros szalagokkal teljesen le volt zárva a közönség előtt, mert ez volt a katonai parádé útvonala. Az út mindkét oldalán mintegy öt-tíz méterenként csendőrök álltak, ügyelve arra, hogy az emberek ne menjenek rá a közútra, de a sajtónak külön hely volt biztosítva a kordonon belül a városháza közelében. Oda szerettem volna bejutni én is. Csakhogy hiába érkeztem időben a helyszínre, mert a tér öt különböző pontján öt csendőr akadályozott abban, hogy eljussak a sajtónak fenntartott helyre, noha jeleztem, hogy újságíró vagyok. Az utolsó, ötödik próbálkozásnál már a sajtóigazolványommal hadonásztam, de a csendőr rá se hederített, és hiába emeltem fel a hangomat is, ez sem hatotta meg. Én ezek után nem erőltettem tovább a dolgot, az április 20-iki ünnepség annyit azért nem ért, hogy összetűzésbe kerüljek miatta a csendőrökkel. Így hát ott álltam a kordonon kívül, és a bámészkodók gyűrűjében, velük versenyt ágaskodva próbáltam fotókat készíteni a korabeli katonai egyenruhás felvonulókról, a lovas katonákról, a hadászati eszközökről, miközben román kollégáim tőlem pár méterre a kordonon belül sokkal kedvezőbb pozícióból végezték a munkájukat.

A csendőröknek a törvény ad jogot arra, hogy az embereket korlátozzák a szabad mozgásukban, de az újságíróknak is a törvény ad jogot arra, hogy az események helyszínéről tudósítsanak. És nem kértem a csendőröktől azt, hogy kivételezzenek velem, épp ellenkezőleg, azt kértem, hogy én is ott tartózkodhassak, ahol az ünnepség szervezői a sajtó helyét kijelölték. Biztonsági megfontolások tehát nem állhattak a csendőrség eljárása mögött, hiszen akkor nemcsak engem, hanem a román kollégákat is védték volna, azaz őket sem engedték volna a kordonon belülre.

Húszéves újságírói tevékenységem során több száz olyan rendezvényen vettem részt, amelyeket a váradi vagy a Bihar megyei csendőrség biztosított, de a mostani április 20-ika minden korábbi tapasztalatomnak ellentmond. Az elmúlt két évtizedben ugyanis bármilyen lezárt helyszíni eseményen voltam, a csendőrök pusztán bemondásra, illetve a sajtóigazolványom vagy a személyi igazolványom elkérése, netán az eseményre érvényes belépőkártya felmutatása után gond nélkül beengedtek a lezárt területre. Most azonban számomra megmagyarázhatatlan módon a csendőrök egész egyszerűen elengedték a fülük mellett azt, hogy újságíró vagyok, nem kértek tőlem sajtóigazolványt, nem kértek tájékoztatást egymástól vagy a feletteseiktől a kézi adóvevőjükön, hogy mit tegyenek, illetve nekem sem adtak az égvilágon semmilyen támpontot arra vonatkozóan, hogy mit kellene tegyek ahhoz, hogy a történések közelébe kerülhessek, hanem egyszerűen elküldtek onnan, ahol ők álltak, azzal zárva le a maguk részéről az ügyet, hogy próbáljak meg máshol bejutni. Lehetne mondani, hogy ilyen a rend érvényesítéséhez szükséges megalkuvásmentes és határozott hozzáállás, csakhogy ez nem ad magyarázatot arra, hogy az összes többi sajtós kolléga hogyan került a kordonon belülre, miközben engem következetesen a kordonon kívül tartottak, vagyis bármiféle magyarázat nélkül akadályoztak a munkavégzésben.

Bevallom, már ott a helyszínen megéreztem annak szimbolikáját, hogy az április 20-iki nagyváradi ünnepen a román sajtó a tűz közelében végezheti a dolgát, az egy szál magyar újságíró pedig a kordonon túlra van kényszerítve. Ott álldogálva, a csendőrség eljárásán elmélkedve feltettem magamnak a kérdést: végül is minek mentem oda? Mi keresnivalója van egy magyar újságírónak egy ilyen, kizárólag a románságot megszólító ünnepségen? Mikor elindultam az esemény helyszínére az indok egyszerű és kézenfekvő volt: a város minden váradié, ezért talán a mi olvasóinkat, vagy legalábbis egy részüket érdekelheti, hogy mi történik szeretett városuk főterén, illetve talán őket is érdekli, sőt érinti az, amit befolyásos helyi és országos politikusok mondanak. Ugyanakkor a tolerancia és a demokratikus jogrend jegyében annyi jogunk talán nekünk is van, hogy eldöntsük, hogy miről, miképpen akarunk beszámolni, de a csendőrség ezzel a hozzáállásával akarva akaratlanul ezt a jogunkat kérdőjelezte meg. Márpedig effajta jogkorlátozó, kirekesztő hozzáállást még április 20-án, ezen a kizárólag román etnikai ünnepen sem szabad elfogadni. 

Eddigi tapasztalataim arra a reményre jogosítanak fel, hogy ez csak egyszeri kisiklás volt a csendőrség részéről, és nem egy új módi, amivel a kordonon kívülre akarnak szorítani minket.