Végső búcsú Várad szeretett színészétől

Pap István

Az élet nagy sürgés-forgásában ismét megállásra kényszerít a gyász, mert a váradi közösség elveszítette egyik értékes tagját, akinek sok szép, maradandó művészi élményt köszönhetett az elmúlt évtizedekben. Dobos Imre színművészt kedden kísérte utolsó útjára a család, a rokonság, a pályatársak és a tisztelők. Az elhunytat délelőtt tíz órakor ravatalozták fel a színház előcsarnokában. A koporsó mellett egymást időközönként váltva pályatársai és munkatársai álltak őrt, a család pedig fogadta a részvétnyilvánításokat. Az előcsarnokba érkező tisztelők virágokat helyeztek el a koporsónál, és csendben emlékeztek a szeretett művészre.

A temetési szertartás déli tizenkét órakor kezdődött. Az idő is gyászolt: szomorú, szeles, szemerkélő esőben zajlott le a búcsúztatás a Steinberger kápolnából. A gyászbeszédet Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke mondta. „Egy egész város gyászolja Dobos Imrét, akit közeli hozzátartozói, baráti köre keresetlen egyszerűséggel Cibinek nevezett. (…) Dobos Imre az eltávozók sorába lépett, azok sorába, akiknek művére és személyiségére áldón emlékezünk Thália papjainak Panteonjában” – fogalmazott Tőkés László, majd így folytatta: „Ma együtt sírunk a gyászoló családdal, drága feleségével, leányaival, vejeivel, unokájával, a Szigligeti Társulat művészeinek közösségével és műkedvelő közönségével. Ugyanakkor azonban a hála érzésével együtt örvendezünk annak, hogy egyik legnagyobb kincse volt a Szigligeti Társulatnak, aki több mint fél évszázados pályafutásával ajándékozta meg Sepsiszentgyörgyöt és Nagyváradot. Kerek és teljes volt művészi karrierje.” Ezt követően id. Kovács Levente megállapítását idézte, aki szerint Dobos Imre mindenfajta elméletektől és divatoktól függetlenül, egészséges benső világából rátalált a színművészet lényegére, amely nem más, mint az embernek ember általi ábrázolása. A továbbiakban elhangzott: „A jó színész képes megnevettetni és éppen úgy megsiratni a közönségét. A templom és az iskola mellett és ezekhez hasonlóan az elnyomatás sötét korszakában népünknek nagy szüksége volt a színházra is. (…) Nálunk Erdélyben és a leszakadt részeken a színház mindig több volt merő komédiázásnál, öncélú játéknál. Hivatás és népszolgálat volt a javából, és reméljük az is marad, és ez tükröződött Dobos Imre és kortársainak legjobbjai művészetében”. Egy kritikus szavait idézve Tőkés László kiemelte, hogy Dobos Imre rámutatott a hiteles színjátszás erkölcsi dimenzióira. „Ebből fakad az az empátia, mely az együtt való örvendezés és sírás evangéliumi követelményét olyanképpen érvényesíti, hogy a számszerű közönséget minőségi közösséggé formálja”. A gyászbeszéd utolsó részében Tőkés László elmondta, hogy a szeretet érzése jellemezte Dobos Imrét a családjában és rokonai iránti kapcsolatában. „Olyanképpen tudott színész lenni, hogy családjában, mindennapi kapcsolataiban megmaradt melegszívű, szerető szívű embernek, férjnek, apának, nagyapának, barátnak. De ugyanez a szeretet jellemezte színésztársai viszonylatában is. (…) És ugyanezt a szeretetet táplálta szívében varázslatos városa, Nagyvárad és nézőközönsége iránt”. Végezetül elhangzott, hogy Dobos Imrét Erdély szerelme is áthatotta. Egyik utolsó kívánsága volt tavaly nyári erdélyi körútja, és anélkül, hogy tudta volna, mintegy búcsút intett Déva várának, Nagyszebennek, Háromszéknek, Marosvásárhelynek.

A gyászbeszéd és az ima után a gyászoló közösség a kápolnától nem messze lévő sírhelyhez vonult, ahol végső nyughelyére helyezték Dobos Imrét, Cibit, akinek alakját és alakításait Várad színházszerető közössége kegyelettel és szeretettel őrzi meg.